Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)
A lányt adni kell, Nagy volt a család, örült a szülő, ha fogytak a lányok. Na meg ha viszik jó az a közmondás: „Jobb előbb valami, mint később semmi." A lányt akkor kell adni, ha viszik. Ha nem kéri senki, nem lehet azt adni. A legények általában 24—25—26 éves korban nősültek. Feleségnek 16—17 éves kislányt kértek. Ha idősebb volt a vőlegény, akkor kellett egy kis biztató is a kislánynak. — „Nem baj lányom, öreg fa árnyékában lehet jót pihenni." Az én időmben még kevés falusi lány járt felső iskolát. Földműves családnak nem is emlékszem, hogy lett volna. Amellik lány szüleinek volt vagyonkája, azt jobb parti rajongta körül. A szülők is úgy látták jónak: — „Menjetek gyerekek, áldjon az isten benneteket, dolgozzatok, szerezzetek magatoknak, hogy ha megöregszetek legyen hová hajtani fejeteket." A fiúgyermekeket már inkább taníttatták. Általában a jó tanulókat, ha a szülők bírták anyagilag. De az elhelyezkedésük — ha végeztek —, nagyon nehezen ment. Idehaza tengődtek többnyire. Kapálni már nem nagyon tetszett nekik. Állandó állást csak az tudott szerezni, akinek volt jó „keresztapja". Szegény szülők nem bírták taníttatni gyermeküket, ha még volt is esze néki. örültek, ha elment valamerre summásnak, vagy napszámba. Kellett a pénz, kenyérre, ruhára a többinek. Micsoda remény serkenthette ezeket a fiatalokat? Az, hogy hozzá hasonló kislányba beleszeretett és feleségül vette. Ha a szülő rá volt szorulva a keresetükre, nem is engedte el, hanem dolgoztatta a család fenntartására őket. Volt még négy-öt apró gyerek hátra, azok enni és ruhát kértek. Mire szétszálltak a fiókák, a házastársak a nehéz munkába kezdtek belefáradni. A szüleik élete alkonyulóban volt, azokat el kellett tartani, ápolni és eltemetni. Mi jutott — kérdezem én — az első gyermeknek? A munka, lemondás, szenvedés. Mert biztos lett neki is kettő-három gyermeke. Ez volt az általános. Cselédlányok Segítséget senkitől sem várhatott a szegény sorsú fiatal pár. Különmenni csak cselédnek mehetett valamellik urasághoz. De vonzóbb volt számára, hogy a faluban lakjon. Érthető is, mert mégiscsak a faluban van, nem künn a tanyán, 10—15 km-re. Az a lány tette helyesen, aki elment a fővárosba cselédnek egy úri családhoz. Nálunk lenézték a szolgálókat. Nagyon kevesen is mentek el a falunkból. Inkább szenvedtek az uraságoknál hónaposként. Előfordult, hogy summásként elmentek napszámba, de szolgálni nagyon kevesen. Pedig dolgozni mindenütt kellett, másként, nem fizettek. Ott műveltebb lehetett, sokat-sokat tanulhatott. Kikapcsolódott a falusi egyszerűségből. Több emberrel megösmerkedett és több lett, mint az a falusi kislány, aki a falujának határán, 10 km körzeten túl nem járt. Én, mint gyermek úgy csodáltam akkor őket. Másképpen néztek ki, mint azok, akik nem mentek semmire. Még ma is érezni rajtuk azt a nevelési különbözetet. Igaz, aki elment szolgálni, az nem járhatott fonóba. A falu lányait a fonó nevelte. Főleg a sok játék emlékezetes. Igaz, mindenki oda sem mehetett. A cselédlányok mindig csinosak és nettek voltak, majd később el is hagyták a mi szép nép254