Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)
mi volt! De mindig akadt jószívű ember, aki segített ennyi vándor és idegen között. Három éves házasok voltunk. Fiatalon, egyedül maradtam a kétségbeesések közepette. Sokat keseregtem a férjemért. Levelei igen sűrűn érkeztek, ami a legnagyobb vigasz volt. Szegény apósomat az első világháború megedzette, nem félt a Háború bombázásoktól sem. Én nagyon. Ha légiriadó volt, nem jött az óvóhelyre. Oly nyugodtan monda: — „a sorsát az ember nem kerülheti ki". Látta a háborúban, hogy a legnagyobb golyózáporban sem halt meg mindenki. Visszafeküdt és aludt tovább, akárhogy bombáztak. Nekem egyedül kellett lemennem az óvóhelyre. Szegény öreg szüleimet is nagyon sajnáltam. Vajon tudják-e, hogy mit jelent a riadó? Ott is szerettem volna lenni, meg itt is. Hiába, itt volt minden. Az állatok, a lakás, ruhanemű, élelem. Az ember ragaszkodott mindenéhez. Csak utána fásultunk meg, amikor örültünk annak is, hogy az életünk megmaradt. Rettenetes még rágondolni is! A szomszédékhoz menekültem, ha már nagyon féltem. Ott is volt egy magamfajta fiatal asszony. Még egy évvel fiatalabb is volt nálamnál. Neki is fronton volt a férje. Volt egy hároméves kisfia, azzal menekült az óvóhelyre, és idős apósával és anyósával, összetartottunk az egész veszély alatt. November hónapban egyhelyben állt a harc Bag községnél. Többször váltott gazdát a község. Ez 12 km-re van hozzánk. Nagyon kegyetlen volt a mi helyzetünk is. Sokan itthon voltak, akik sebesülten visszajöttek, de mindenfajta ember kavargott a faluban. Egy vasárnap este, november 15-e táján magyar katonatiszteket szállásoltak hozzánk. Este a két főhadnagy bejött oda, ahol én és apósom éppen vacsoráztunk. Esős, hideg ősz volt. A tűz a kályhában égett, egy kicsit ők is melegedni akartak. Majd a lovászuk is követte őket. Mivel jó meleg volt, megkértek bennünket, hogy egy kicsit kártyáznának, ha megengednénk. Szívesen, hiszen örült az ember, ha nem volt egyedül. Ök hárman játszottak, apósom figyelte a játékot. Majd az egyik Kártyavetés tiszt megszólított. Látta, hogy én egyedül a kályhánál keseregtem. Jöjjek az asztalhoz, kivetik a kártyámat, ők tudnak kártyát vetni. Nem volt kedvem, visszautasítottam kérésüket. De ők csak erősködtek. Megszólított apósom is: „Gyere mán, legalább múlik az idő rajtad is". Rá is beszéltek. Emeltették velem a kártyát, utána feléjük kellett fordítani. Láttam az arcukon a nemtetszést. De szóltak is, megelőzték az én kérdésem. „Jaj menyecske, a kártyája veszélyt mutat!" Keverjük csak össze! Kissé megdöbbentett, de újból kevertek, s már is kellett emelnem. Szintén mind a három férfi fejét csóválta és bosszankodva nyilatkoztak: — „Azt a mindenit, hát ismét veszélyt mutat". — Ezek hallatára letettem a kártyát, elkeseredten indultam vissza a kályhához. De felugrott a főhadnagy és visszaterelt, hogy három a magyar igazság, még egyszer fel kell emeljem. Nehezen, de felemeltem még egyszer. Ekkor kitört az örömtaps a vigasztalásomra. Nagyszerű, elűzte a veszélyt, győzött a menyecskénk! Apósom mosolyogva válaszolt: — „Látod, ennyit megért, ezzel is telik az idő. Űgyisi mindig a repülőket lesed! — Ez még a bunkerban is aludna! Mintha ott nem találná meg őtet a bomba!" 23
