Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)
érdeklődjön az utcán járóktól, merre lehet az öreg. Majd mégis előbb elmegy, hogy dobjon enni a tehénnek. Uram fia mit lát! Ahogy meggyújtja a mécses pipist, ott vannak a „jegyesek". Szalad be, — „Gyertek ki, halljátok, lássátok, amit látnotok köll. Az öreg itt fekszik a mi istállónkba a koldus mamival, elég furcsa állapotban." Felsikít a felesége: — „Meg is hóttak tán!" „Szuszog az mind a kettő, csak nem ébred egyik sem!" „Hű, ha ezt a Rác mami megtudja, felakasztja az apót." — ,,Meg kell mondani neki édesapám, — szól a dunna alól a kislány —, ne keresse szegény Rác mami ! Amit kap apó az az övé lesz." „De hogy kerültek ezek ide, pont az én istállómba?" Felel a lány: — „Este 10 óra után idejött hozzánk a kapuba, engem akart rábeszélni, hogy a valót ne szalasszam el a valótlan miatt. Ezt meg akarta értetni Jóskámmal is. Az egy kis italt adott neki, hogy hagyja abba ezt a csúnya munkát. De utána elment, nem láttuk tovább. A koldus mamit is hallottuk dalolni a bikaistállónál. Lehet, hogy összepajtáskodtak, a fejük utána idehozta. Menjen csak apám, adja tudtára Rác maminak." Mit volt mit tenni, elment szegény gazda, mert nem bírt beléjük lelket verni. Jött a mami, az aztán vert beléjük lelket! Kapott Rác apó apró pénzt, cenzárdíjnak. Megfogadta szegény, hogy soha többé nem avatkozik a fiatalok dolgába! Nem látja meg, ki kivel áll a kapuban! Szegény legyen szegénynek a párja. Gazdag a gazdaggal cimboráljon. „Én is árva, te is árva, tegyünk egymás puttonyába." A bokterról szól a következő nóta is: Bokter uram vigyázzon a babámra, Hogy ne várjon senkit a kis kapuba, Három évig szolgálom a hazámat, Leszerelek, ölelem a babámat. De szeretnék az égen csillag lenni, Mácsa falut körül világítani, Megnézném, hogy ki legény a faluba, Kivel beszél a babám a kapuba. De szeretnék fa lenni az erdőbe, Ha valaki haza vinne a tűzre, Megégetném ezt a betyár világot, Kibe még sej, szeretőt sem találok. A fonóházzal is megfért a bokter bácsi. Meg-megállt előtte, elfújta a takarodót. Ha unatkozott, el-elbámészkodott az ablak előtt. Figyelte a fiatalságot, maga elé idézve ifjúságát, az elszállott, rövid életét. Elvégre a fonóházi asszonnyal vetélytársak voltak, aki mégis jobban intézte a fiatalok házasságát, mert velük volt ősz kezdetétől tavaszig, mindennap. Hozzá fordultak panasszal azok a bizalmas személyek, akik segítséget vártak tőle. Ha mást nem tudott mondani, legalább megvigasztalta egy pár vigasztaló szóval őket. Ügy tartjuk, hogy „szegény ember az, aki még ígérni sem tud." Morcos 236