Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)
Említettem, hogy mindig vékony termetű és gyönge lányka voltam. A leendő sógorasszonyaim féltek, hogy én is korán meg fogok halni. Többször elhangzott ellenem az a kifogás, hogy hozzájuk erősebb menyecske kellene, mint én. Én nem is vártam mást tőlük, hiszen annyira értékeltem az én férjemet, hogy külön kértem, és felhívtam a figyelmét arra, hogy a nehéz gyermekkora után megérdemelné a könnyebb életet. Megjárja, ha engem is el fog veszteni korán. Keressen magához való, jó strapabíró kislányt. Különben igen jó parti volt. Anyós nem élt, az após szerény, jó apa volt. Szívesen mentek volna hozzá a lányok. Az én szüleim viszont hallani sem akartak a férjemről, mert tisztában voltak azzal, hogy nem jöhet vőnek mert egyedül van az apjával. Nékik meg az kellett, hogy vő jöjjön, hogy legyen, aki segítsen rajtuk öregségükre. Ezért nagyon soká zátonyon álltunk. Nagyon ellenezte édesapám a házasságunkat. Voltak olyan vőnek kínálkozó partik, akik behízelegték magukat. Mind a ketten védtelenek voltunk. Nem mertünk megállni kettesben, hogy meg ne lásson édesapám. Jóanyám mindig azzal vigasztalt: „Ne hallgass senkire, Julkám, ráérsz te férjhez menni. Neked jó velünk, majd megérik a gyümölcs és magától le fog esni. Apád is bele fog törődni, ha sokára is. Szeret az nagyon téged. Jól is van ez így, mi még megkímélünk téged, még bírunk dolgozni." így is történt. Egy pár évig csak titkon találkoztunk. Majd tényleg beletörődött jó apám mindenbe, és ő is így találta helyesnek. Igazán szép volt az én fiatal életem. Nagyon jókedélyűek voltunk mind a ketten. Énekelni máig is nagyon szeretünk. Népművészettel foglalkoztam, amivel akkor nem sokan törődtek. Hosszan udvarolt a férjem nagyon, azért lettem e sok kincsnek tulajdonosa, mert szabadok voltunk. Mi megbeszéltük, hogyha leszerel, csak akkor fogunk összeházasodni. Ügy döntöttünk, hogy én hozzájuk megyek menyecskének, nem ő jön vőnek, a katonaidő letelte előtt semmi esetre sem esküszünk meg. így kihasználtam a lányságom. Szerettem mulatni, ki is mulattam magam. Minden bál az első nótától az utolsóig az enyém volt. Egyik kedves barátnőmmel egyszerre volt az esküvőnk. Én mindenkivel örömmel táncoltam, de engemet is mindenki megtáncoltatott. Sokszor kérdezik tőlem: „Juló néni, mit szól a férje mindezekhez, ami maga körül forog? Ugyan mit szólna? Hát ez voltam én lánynak is." Amikor katona volt, Pestre a Néprajzi Múzeumnak ő kézbesítette a rajzaim. A fiatal életünket ábrázolja az ecsetem, tollam, ceruzám. Igen műkedvelő voltam. A fellépésekhez készülni kellett. Gyermekcsoportom már lánykoromban is volt. Édesapám az égig ért a boldogságtól. Ö nevelte mindezt belém. Nékem megengedte édesapám mindazt, ami akkor az ilyesmihez szükséges volt. Mindig együtt dolgoztunk nyáridőben. Ö korai kelő volt, ezért délben lepihent egy-két órára. Addig én rajzoltam, festettem, vagy írtam azt, amit ő nékem munka közben elmesélt. Tanárokat fogadott be a házába, néprajzkutatókat. Helyet biztosított részükre télen-nyáron. Sőt, nyáron velünk jártak dolgozni, közben jegyezték ők is, amit meVőjelöltek és apám Szórakozás, bál Különös életem és a néprajz 21