Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

céjében. Általában hat-nyolc kenyér fért egy kemencébe. Szomszédunkban nagy család lakott. Ott is volt barátnőm, heten voltak testvérek. Nehezen éltek, apjukat elvesztették. A nagyobb testvérek keresték a kenyeret édesanyjukkal. Ezek egyszerre tizenhat kenyeret sütöttek. Ezt azért tették, hogy a fával is spóroljanak, mert a második fűtésre csak kevés fa kellett. Ha szikkadt volt a kenyér, nem fogyott úgy. Ismertem olyan családot, ahol azért sütöttek rossz kenyeret, hogy ne fogyjon el gyorsan. Ott nem szerettem kenyeret kapni. — Igaz nem is könnyen adtak. Sokan voltunk pajtások, tíz-tizenketten. Játék közben megéheztünk. Ahol játszottunk, ott kértünk kenyeret. Bizony akármilyen vékony szeletet vágtak, tizenkét szelet egy fél kenyeret jelentett. Ügy álltuk körbe, ahogy szelték. Ki is kaptuk parancsba, hogy ne vigyünk magunkkal cinkosokat, (vagyis barátokat) mert elfogy a kenyér. Voltak helyek, ahol szívesen kínáltak kenyérrel, sőt ha kínáltattuk magunkat ezt mondták: — „Vedd el, ez jobb mint amit anyád süt, én kakastejjel sütöttem." Olyan étvággyal fogyasztottuk, hogy a mai gyerekek a téliszalámis zsúrkenyeret sem jobban! Akkor nem is lehetett ilyesmit enni, de azt is lenézték, aki bővelkedett a háztartásában. Pusztítónak tartották, aki csak a hasának él, nem szerzeményes. Szerezni, takarékoskodni csak a hason lehet igazán. Bizony a mai gyerekek több nyalánkságot szétszórnak, mint amit mi láttunk. Kivétel volt a máriabesnyői búcsú, ott aztán kirúgtunk a hámból. 16