Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)
Néprajz - U. Kerékgyártó Adrienne: Adatok Alsónémedi viseletéhez
már akinek volt — fekete szaténban.) A fiatal leányok is ilyen magyar gyászruhát kaptak még az 1920-as években is, és nem nagyon feketét, azaz nem tiszta feketét. Azt csak az idősebbek, az öregek vették fel. A közeli családtagokat meg kellett gyászolni: egy évig viselték a gyászruhát, s ezalatt kocsmába (táncolni) sem mentek, a férfiak is legfeljebb inni. Vallási ünnepekre vagy más alkalomra — a legtávolabbra visszanyúló emlékezés szerint — sodrott selem, brokátos anyagból volt a bajka, nyárika szoknyája is, tehát az egyőtő. Mikor a selem viselettel felhagytak, a fiatalasszonyoknak nyárra delénből, a lányoknak patizból (batiszt) varrták a ruhákat; az asszonyoknak meg az őszre-tavaszra is hordható sima liszterből. Télre a finom kangár és a szatén szövet (fényes, finom szövetfajta) viselete volt szokásban, majd megjelent a zsinór bargett is. (Ezt az elnevezést, a barhent hosszába futó, külön r leges bordás szövés után kapta.) A fiatal lány a konfirmációtól férjhezmeneteléig minden nagy ünnepre új ruhát kapott. Nagy Zsigmondné Horváth Berta 17 éves korában ment férjhez, húga Horváth Margit 21 éves volt, amikor férjhez ment, tehát hosszabb ideig kapott minden ünnepre ruhát, így több öltözettel ment férjhez. Mikor a két testvér közt ez szóba került, mondta is a nővérének: miért ment oly korán férjhez. Kiházasításk or először kapott a leány fekete brokát (3., 12. kép) vagy tiszta selem ruhát. A szoknyához, általában a ruhához valót a községben csak az egyetlen rőfös kereskedésben: Lőb Ármin boltjában vehették. (Volt a faluban más boltos is, de azok vegyeskereskedők voltak.) Piacra Pestre, a Haller térre jártak ; ruhának valót ott szerezhettek be Bayer asszonyságtól, vagy Levi kereskedőtől. A nőnek asszonykorában szövetruhát legtöbbször már nem is kellett vennie: abból halt ki, amit otthonról magával hozott. Nagy Zsigmondnéra a lánykori ruháin felül maradt még Jakab szülétől és anyjától is. Ezeket az örökölteket is viselte, mint asszony. A templomba járva felváltva öltötte fel őket, még 1972—73-ban is. A női öltözet kiegészítője a szoknyára kerülő kötény és a különböző fösőkendö volt. A konyhai kötény fehér gyócsból készült, derékba kötötték, egyszélbe vették (kb. 75 cm). Mejjes köténye munkára régen asszonynak, embernek (férfinak) egyaránt volt, most csak ember viseli (10. kép), mert a nő derékba kötöttet tesz maga elé (9. kép). Ehhez egyszerű kékfestőt vettek, csak arra vigyáztak, hogy ne eressze a színét. A kékfestő öltözethez, kisebb alkalmakra, főként a két világháború közt mángolt, vagy fényesített kötényt kötöttek (7. kép). Ezt egyszínű kékfestőből készítették, illetve készíttették. Ebből körülbelül 90 cm — 1 méter széles volt egy szél. A tulajdonos nevének kezdőbetűi voltak csak díszként fehérrel kivarrva rajta. Ilyet még ma is látni egyeseken (13. kép). A fényesített kötényre vigyázni kellett, hogy eső ne csapja, mert különben a fényesítése tönkrement. Templomba, ünnepi alkalomra a szoknya elé régen egy szél selem, alján hajtásokkal díszített, szélén körül csipkés kötényt kötöttek (2., 3., 4., 11. kép). A vállra, mellre való kendőknek egész sorozatát ismerték a némedibeliek. Körülbelül 50 éves koruktól az asszonyok régen a bajka fölé — egyszerű alkalmakra — tarka keszkenyőt kötöttek. Ez kispöttyös kékfestőből volt. Méretre olyan nagy, hogy átlósan háromszögre hajtva hátra lehetett kötni. (Kiss Miklósnénak még van egy ilyen mutatóba: kék alapon pici fehér pettyekkel.) 318
