Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Néprajz - †Schram Ferenc: A máriabesnyői búcsújáró hely

nek a gyóntatások is, sokan most gyónnak. Szokásos a keresztút járás, ennél is gyakoribb az egyéni, mint a kollektív ájtatosság, a templomhoz felvezető úttal párhuzamosan van megépítve a Kálvária. Most végeznek el minden egyéb, nem imához vagy templomhoz kapcsolt ájtatos cselekedetet is, mint a mosdás és a búcsúkereszt élés. Mosdani a betegek szoktak, akiknek fáj a fejük, valamelyik érzékszervük vagy végtagjuk, ezt a híd alatt folyó patakban megmossák. Egy dűlőúttal kétfelé van a víz választva, felső részében isznak, az alsóban mosda­nak. Bár az ezen a helyen való mosdás kultikusnak számít, gyógyító erőt tulaj­donítanak neki, mégis találkozunk olyanokkal is, akik csak a port vagy izzadt­ságot akarjak magukról lemosni, ezek nem hisznek a forrás gyógyító erejében. Mosdáson kívül ivóvízként is hatásosnak tartják a forrást, mind ezt, mind pedig a templom udvarán levő Szent Konrád szobrával ellátott kutat is, ahol négy csapból folyik a víz, ezért visznek sokan belőle haza, otthon szenteltvíz gyanánt használják, beteggel itatják, fájdalom esetén a fájó testrészt bedörzsölik vele, állatok italába öntenek belőle stb. Megfigyelhetjük, hogy akik csak szomjúság oltására isznak, inkább az országúton álló kutakból vagy a zárda belső udvarán, az ún. quadratusban levő kútból hoznak vizet, ez előbb említett két kút első­sorban a gyógyvizet keresők számára szolgál. Ugyancsak a híd alatti forrás vize szolgál a búcsúkeresztelésre is. Többen, de ma már nem mindenki, akik első ízben vannak Besnyőn, még otthon válasz­tanak maguknak búcsúkeresztanyát, aki megkereszteli őket a forrásból, azaz ar­cukat benedvesíti vízzel, kísérő szövege azonban már nincs ennek a szertar­tásnak. Mindenképpen keresztanyát választanak, legényeket is asszony keresz­tel meg. Mind a keresztelés, mind a mosdás sok falunál már teljesen kiveszett, az öregek sem élnek vele. A községek mintegy harmadában él még a szokás. Kisebb forgalmú napokon találkozhatunk az ájtatosságnak és vezeklésnek sok középkori maradványával is, ilyen pl. az oltárnak térden csúszva való meg­kerülése (ritkábban az ajtótól az oltárig), ezt gyakran az egész csoport végzi, nemcsak egyéni. Szokás a kiterjesztett karokkal hosszú időn át való imádkozás is, akár a templomban, akár az udvaron, természetesen, mikor nagy tömegek vannak, nincs ilyesmire mód. Alkonyat felé, amikor már minden falu beérkezett, istentisztelet van, régeb­ben litánia, ma mise, a hívek számától függően vagy a templomban vagy az udvaron. Ezt megelőzően rövid beszéd szokott lenni, a gvárdián (most plébános) üdvözli az összeseregletteket, majd kihirdeti a programot, ezen belül az egyes falvak másnapi miséit. Ezek sorrendje a beérkezéstől függ, amelyik falu legelő­ször érkezik, az választhat az időpontok közül, gyakran azonban a tradíció dönt. Ha nagyon sok falu jött össze, kettő-háromnak van közös miséje, ha jött pap velük, az misézik. A misék reggel négy órakor kezdődnek, s délig minden órában mondanak misét. Ezenkívül mondanak az alsó templomban is, és nagyobb időkö­zökben, hogy a tömeg mozogni tudjon, az udvaron is. Itt tízezer ember fér el, azért a nagymisét és prédikációt mindig itt tartják. Ez a beosztás 20—22 misét tesz lehetővé, ezekhez elegendő számú pap is szükséges, mert a szerzetesek csak 1923-ban kapták meg a kétszeri misézési engedélyt. 32 Ezzel nem is lett volna baj, mindig jött elég pap kisegíteni, nagyobb akadályt jelentett a falvak nagy tömege, hiszen 30—40 csoporttal nagyobb búcsúnál mindig kellett számolni. Szinte már privilégium alapján a váciaké volt az első mise, akik prédikációt is kaptak, mint azt a História Domus minden évnél kiemeli. Az ünnep előestéjén kétórás szentségimádás van, utána gyertyás körmenet következik. Ez a nép kérésére keletkezett, illetve alakult át a harmincas évek 292

Next

/
Oldalképek
Tartalom