Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Történelem - Szabó Sándor: Stéger Ferenc az operaénekes

zök azoktól, akikhez szólni akarok? És megvan az egyenletes áramlás, a dinamikus visszacsatolás lehetősége is. De nézzük a kérdés másik oldalát: mi készteti visszavonulásra? A hang, úgy tűnik, nem veszett el — sokkal inkább tünetei jelentkeznek. Erről vallanak a családi legendák, az, hogy még tizenkét év múltán is csodálatosan zengő volt a hangja, megfáradása mellett szól a Fővárosi Lapok azon kitétele is: zihálás, nehéz lélegzetvétel, valamint az, hogy a rövidebb szerepekben kifogástalant, teljes értékűt nyújt. Hogy milyen okok állnak a tény mögött? Utazásokon — az akkori rossz közlekedési viszonyok mellett — gyakori levegőváltozáson kívül természetesen a művész tékozló egyénisége is (gondoljunk a fiatal kor pazarlásaira!), de az intendánsok azon szemlélete is: sűrű fellépte idején gyorsan telik a kassza. S itt elérkeztünk a visszavonulás tulajdonképpeni okához: a megváltozott világhoz, megváltozott életszemlélethez. Stéger indulása idején — mint írtuk — az operaéneklés ünnep volt. Az énekesek a természetes kiválasztódás elve alapján kerültek oda, ahová képességeiknek megfelelően kerülniük kell, a közönség nem túl széles körből kerül ki, de értő, patriarchális jó viszonyban a művésszel; azaz a muzsika, opera még magán viseli szülőszobájának, a főúri kastélyoknak hangulatát, az ünnepi játékok fényességét, de az udvari, házimuzsikálások közvetlenségét is. Az operák felépítése is ennek megfelelő. Hosszas recitativók után váratlan kitörések, hihetetlen hangmagasságok következnek, bravúráriák, amelyek lendületes kivágásáért a közönség mindig hálás, amelyek mindig az újdonság, a meglepetés erejével hatnak. Ez a jelleg, állapot a hatvanas évek második felétől kezdődően módosul, majd visszájára fordul. A motort kétségtelen Wagner kapcsolja be. A színházi világon belül minden átkomponálódik, kihasználttá válik, s bravúr helyett a módszer, polgári rendszeresség, sőt üzem veszi át a hangsúlyt. A Nemzeti Színház társulata bizonytalan. Radnótfáy minden ökonómiája, praktikussága ellenére anyagilag a csőd szélére kerülnek, a színház prózai és operai részlege egymásra hárítja a felelősséget, az Opera megépülése előtt a zenei társulat elveszti korábbi vezető szerepét. Ügy tűnik, a régi gárdával nem tudják végrehajtani az új, nagykapitalista berendezkedést. S hogy a szükséges, radikális változtatásokat véghezvigyék — nem egy művészi pálya, karrier esik áldozatul. A kortárs úgy érzékeli ezt a változást: pályatársai sorra vonulnak vissza, valami érthetetlen módon változik körülötte. Erkel utoljára kopogja le európai színvonalra fejlesztett zenekarát, Stéger szinte véle egyidőben búcsúzik. Ám különös; mégis művészi pályafutásának utolsó éveiben s a Nemzetiben töltött, viharoktól nem mentes év hozza meg számára — számunkra is — az igazolást, elégtételt. Ehhez segítségül idézzünk az utolsó évek egy kritikájából: „Tud gazdagon színezni és mégis egyszerű maradni, a mi mindig kitűnő tulajdon. Szóval művész Isten kegyelméből, kit a szellemi előnyök még a természeti anyag hanyatlása fölött is sokáig fönn fognak tartani. S e tekintetben buzdító lehet a fiatalabb énekesek előtt; példája annak, hogy a kitűnő iskola s az érzés kifejtése maradandóbb biztosítékai a művészi sikernek."

114 A Nemzeti ifjú művészei csakugyan tanulnak is tőle. Szigethy, Odry Lehel — a legkitűnőbbek. Stílust, alázatot a librettó, a szerző utasításai iránt, s ugyanakkor azt is: ekképp a szerző alkotótársaivá válhatnak, nemesedhetnek, továbbélhetnek. A színész halhatatlansága a lélekvándorláshoz hasonlatos. Akik látták, hallották, azokban tovább él, mert többek lettek tőle, akik társai-alkotótársai voltak, hagyatékát továbbörökítik azoknak, akiknek már nem adatott meg találkozni véle. Stéger Ferencet ismerjük mi is. 15 .Studia Comitatensia 3 225