Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Történelem - Szabó Sándor: Stéger Ferenc az operaénekes

mégis kitűnik az átlagból, március 14-én — Ellinger nem lévén kellően felkészülve — Tannhäuser, három nap múltán Piave Tévedt nőjében Alfréd, 31-én pedig arról értesülhetünk, hogy sikerült pillanatai voltak, bírta hangerővel. További programja — szinte a sors iróniájaként — így alakul: Elmarasztaló kritikák ellenére április 14-én a Próféta Leydeni Jánosa, 25-én Tannhäuser, május 5-én ismét a Próféta főszereplője, 16-án Manrico a Trubadúrban. 25-én végre azt a hírt közli a lap, hogy Stéger utoljára lépett fel. Gounod operáját adták ezen az estén — Hauk Minnievel a női, Stégerrel a férfi főszerepben, s a szereposztás arra enged következtetni, hogy ha alkatilag nem is a régi tenorista már (utolsó színészképei is ezt bizonyítják), még illúziót kelteni képes, hangja üdén cseng utolsó színrelépésekor is. A sajtó- és operaháború, a szemléletek, nemzedékek harca végül azonban az idősebbek teljes félreállítását, elhallgattatását hozza. A sikeres előadás után három napra — közös megegyezésben a színházigazgatósággal — az eredetileg öt esztendőre kötött szerződését Stéger felbontja. A művész a színháznak 5600 Ft pönálét enged el.

112 Összegezés Stéger Ferenc életének színesebb része, művészi tevékenységének egésze kívül esik szülővárosán — javarészt határainkon is. Szülővárosát 1843-ban hagyja el, mint gyógyszerészgyakornok, s a Nemzeti Színház kvietált tagjaként több mint három évtizedes távollét után tér vissza 1874. május 17-én. Mégis, itt szerzett élményei, az indítás, a város légköre döntő fontosságúak maradtak számára. Egyik ilyen nagy élménye — említettük már •—• nemzetiségi, hiszen az egész pályán végigvonul az a fajta hazafiasság, nemzeti hovatartozás-tudat, amely nem vér szerinti — lelki meghatározottságú, s amit az ugyancsak szentendrei Ignatovity Jakovnál tapasztalunk.

113 De mást is ad Stégernek ez a város: polgári foglalkozást. Igaz — diplomájával sohasem él, de az élés lehetősége biztonságérzetet ad mindig, s művészként, művészetéből polgárként él. Kiegyensúlyozott, biztos családi kör veszi körül, lánya születik, keresményeit pénzügyi, ipari és mezőgazdasági vállalatokba fekteti. Ügy él, mint az a szentendrei polgár, aki földje, ipara, szőleje, üzlete birtokában, hátvédjével utazik, kockáztat, töri magát — többre. S kockáztatni, nyerni, rendkívülit produkálni éppen biztonsága tudatában tudhat. A tisztes haszon elve — patriarchális életvitele az, ami visszavezeti őt Szentendrére a visszavonulás után, s mintha csak tegnap hagyta volna el a várost, azonnal visszatalál életébe. Ha hosszú művészkaftánjában végigsétál a városon, kedvesen invitálják a Duna-soriak, boltosok, mesterek. Ha betér vagy joviálisán eltársalog a kapuban; a hallgatót, szemlélőjét valami olyasminek a szele csapja meg: tulajdonképpen nincs itt semmi ördöngösség, semmi különcségről nincs szó, a művész is azt teszi s úgy, ahogy ő szokta volt, ahogyan tehetné. Ez az életvitel is igazolja többek között véleményünk: művészete nem intermundiumokban, magasan a közönség fölött lebegett — művészete a patriarchális polgárságnak szólt. A múlt század közepének érdekes, jellemző művésztípusa ez egyébként. Az első nemzedéké, aki még nem alapít sem értelmiségi, sem művészdinasztiát, aki a hétköznapokból, a polgári létből jön és oda is tér vissza. Közkedveltségük, hatékonyságuk, sikereik tartós volta méltán veti fel a kérdést: nem úgy lehet-é igazán magas művészetet létrehozni, fenntartani, ha biztos alapokon nyugtatom polgári létemet, ha életeszményeimben, sorsvállalásban semmiben sem különbö224