Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Történelem - Szabó Sándor: Stéger Ferenc az operaénekes

a hang még virágjában volt. Február 7-én arról értesülhetünk: Stéger Ellinger kiválósága és a közönség követelő tüntetése miatt le kellett mondjon szerepéről. „Mi, akik tanúi voltunk a kitűnő művész egykori nagy diadalainak — írja a recenzens — a kik annyiszor élveztük játékának nemességét (megjegyezzük, épp fiatal korában nem volt Stéger jó alakító), és énekének szívhez szóló erejét, csak mély sajnálkozással írhatjuk le, hogy a közönség e tüntetése ma már jogosult. Stéger maga ismeré el, midőn a »Próféta« címszerepéről kétszeri sikertelen próbálkozása után lemondott, hogy hangjának és erejének fogytával többé nem felelhet meg ama hős-tenori szakmának, melyre 14 000 forint évdíjjal szerződött. E lépést azonban, hogy a kellemetlenségek ne szaporodjanak, egy másodiknak is kell követni, s jobb, ha azt Stéger maga teszi meg, mint ha az igazgatóság maga kényszerül rá. Tudniillik minden énekes szerződésében megvan az a pont, hogy hangvesztés esetében egy, az igazgatóság és az illető énekes által választott bíróság ítél a fölött, vájjon a szerződés érvénye megszűnt-e vagy sem. Nem szeretnők, ha egy oly kitűnő művészi pálya, minő Stégére volt, efféle bírósági ítélettel érné végét." A „Lapok" kritikája persze csak az egyik oldalt mutatja. Tudomásunk van arról, hogy a „Próféta" előadásain zsúfolásig telt a ház — nem is csak egyszer —, hogy a közönség továbbra is kegyében tartja kedvencét. Ám az események gyorsan peregnek. Richter János, a század egyik legkiválóbb karmestere — meggyőződéses, rajongó wagneriánus — a Nemzeti Színház operai részlegének egész rendszerét át akarja fordítani európaivá, korszerűvé, képessé tënni a haladásra. Nemzeti szempontok, hagyományok, számára mind semmis — ha az egyébként szükséges és megért változásokon a szeme. Elve: a jövőben nem az számít, hogy ki milyen érdemeket, érdemrendeket szerzett — becsülését az érdemelheti, aki dolgozni tud. S rnost — elébbi idézetünk tanúsítja : — ujjára veszi a zenekari tagokat, az énekeseket, s a nem ízlése szerint valókat, a terveibe nem illőket szorítja háttérbe. Diktátori módra jár el; nem is csak mellőzi — távozásra kényszerítve őket. Zenei életünket átgyúrja a művelt közvéleménytől a szakkritikáig, maga — eszméi — köré gyűjti az ítész-történész képességűeket, s mit sem törődik a közönség hangulathullámzásaival, háborgásával, véleményével. Január 30-án a Fővárosi Lapok arról tudósít, hogy rendet kell teremtenünk a drága szerződtetések ügyében. Ahhoz képest, hogy egyes szerződtetett tagok milyen kis mértékben felelnek meg a vélük szemben támasztott igényeknek, hogy milyen kevéssé buzgók új szerepek betanulásában — túlságosan nagy fizetést húznak. Majd előáll a kritikus a tromffal: az effélék miatt nem gazdagodhat új művekkel, zenedrámákkal a játékrend, maradnak el a fejlesztések stb. Ami után mondanunk sem kell: Richter tolmácsát olvassuk, hiszen a neves karnagy mindent elkövet ebben az időben a zenekritikusok — elsősorban Ábrányi, a legtekintélyesebb megnyerésére. A nagy lendülettel indult tisztogatásnak, zeneigazgatói munkának azonban hamarosan negatív eredményei is születnek. Erkel — a Richter által egyébiránt tisztelt mester — önkéntesen vonul nyugalomba, vele együtt a régi gárda és a stílus. A fentebb idézettek már éppen csak nevén nem nevezik a gyermeket; rövidesen a magyar szavakat bár hibásan ejtő, de nagy buzgalmú Ellinger állíttatik előtérbe. Stéger — a társulat eddigi első számú tenoristája — egy általa meg nem közelíthető és meg nem értett csoport nyomására pedig egyik napról a másikra kénytelen szerepeit visszaadni. Igaz, színre lép most is, másodtenoristaként, s kisebb jelenéseiben kiválóságát még az irányított kritika is kénytelen elismerni. Február 24-én Erkel búcsúztatásakor — bár csak a királyt adja — 223