Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Történelem - Dóka Klára: A szentendrei kézműipar (1690–1848)

Igen nagy problémát jelentett azonban a falvakban és mezővárosokban a kontárok eltiltása. A falusi és mezővárosi kontárkodás azokon a területeken alakult ki elsődlegesen, ahol a kézművesek szegények voltak, nem tudák megfizetni a céhtaksákat; illetőleg az ipar mellett mezőgazdasággal is foglalkoztak, és emiatt nem részesülhettek — kötelező vándorlással egybekötött — céhes képzésben.

56 A szentendreiek különösen éles harcot vívtak. Kérvényekkel ostromolták a szolgabírót, megyét, Helytartótanácsot, hogy tiltsa el a kontárokat, falusi mestereket. Ezek munkájára pedig a lakosságnak nagy szüksége volt. Az intenzívebbé váló mezőgazdasági árutermelés jó piacot teremtett a mezőgazdasággal kapcsolatos iparok számára, amit a céhes mesterek nem tudtak megfelelően ellátni. Elsősorban a molnárok, kádárok tiltakoztak a kontárok tevékenysége ellen.

57 Különösen éles vita volt a molnárok esetében. A céh mellett a malomtulajdonos gazdák is foglalkoztak lisztárulással, akiket a mesterek nem tűrtek meg. Azonban a hatóság elutasította őket, mivel a malomtulajdonosokat őstermelőknek tekintették. A régi szokásokra hivatkozva megengedték nekik a lisztárulást; következőképpen indokolva a döntést: „hogy mivel Lisztet, úgymint első szükségbeli élelem ágazatját, nem tsak szabad Királyi Pest, és Buda Városok, de Óbuda, és Szent Endre Mező Városok Kebelében is Ember emlékezetétül fogva gyakorlott szokás szerént mindenkor kiki szabadon árulhatta, és ebbéli kereskedésének gyakorlatában soha nem háborgattatott..." — írják — „a folyamodóknak e részben tett, s egyenesen a szegény adózó nép sanyargattatására törekvő kérése, anyival inkább fundamentum nélkül szűkölködő légyen ; minthogy a Molnári mesterségnek szoros értelemben vett fő tulajdonsága a lisztnek készítése, nem pedig árulása lévén, a Liszt kereskedők által, kik Gabonáikat különben is általok őröltetik, nékiek egy áltáljában rövidség nem okoztatik."

58 Az idegenek kizárása a szentendreieket mint eladókat is érintette. Az 1830-as években, az erdőirtás megindulásával az asztalosipar fejlődésnek indult. A szentendrei asztalosok a meglehetősen szegény városban nem tudták eladni összes készítményeiket, így azokat idegen területeken értékesítették. 1841-ben a pesti mesterekkel folytattak vitát. A szentendreiek dolgoztak pesti megrendelőknek, de az is előfordult, hogy zsibárusoknál és más kereskedőknél helyezték el eladandó bútoraikat. Ezek a kereskedők a pesti mesterek készítményeit is értékesítették, akik igyekeztek kiszorítani a városból a konkurrens szentendrei iparosokat.

59 A XVIII—

XIX. században kiadott céhszabályok egyaránt foglalkoztak a mesterek szokásaival, a céhek szervezeti életére vonatkozó előírásokkal. Mivel ezek a szokások igen régi hagyományokon alapultak, itt volt a legkevesebb változás. Sőt a szokások gyakorlatilag azonosak voltak — a XIX. század közepéig — az ország valamennyi céhénél. A mesterek évenként választottak elöljárót. A nagyobb testületekben a főcéhmester mellett atyamester is volt. Utóbbi a legények ügyeit intézte. Céhgyűlést *Д évenként tartottak, ekkor illetéket fizettek a céhládába. A ládának két kulcsa volt. Egyiket a céhmesternek, másikat a legöregebb mesternek vagy a városi tanács képviselőjének adták. A céhgyűlésen szegődtették és szabadították fel az inasokat, bírálták el a remekmunkát, iktatták be az új mestert. A gyűlések ünnepélyes keretek között, nyitott céhláda előtt folytak. Apró rendszabályokat hoztak a céhgyűlés zavartalan folytatása érdekében. A mesterek közösen vettek részt a XVIII. században a lakomákon — aminek jelentősége később csökkent — közösen vonultak fel az egyházi körmeneteken, együtt kísérték el a céhtagok hozzátartozóit temetések alkalmával. Legtovább a temetkezési szokások éltek a céhek felbomlása után is. 175