Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Történelem - Dóka Klára: A szentendrei kézműipar (1690–1848)

városok hanyatlottak le. A változás lemérhető Szentendre és Vác vonatkozásában is. Az 1830-as évektől Vác stagnált (1831-ben 11 271, 1840-ben 12 479, 1848-ban 13 408 lakos), Szentendre viszont jelentős fejlődésnek indult/

1 A két város közti megoszlás befolyásolta az ipar helyzetét is. A pesti iparosok konkurrenciája megfosztotta a váci kézműveseket lehetőségeiktől, a szentendreiek viszont megfelelő piacot találtak. Az elszegényedett budai mesterek a XIX. század közepén nem vitték már készítményeiket a városon túlra, nem befolyásolták a környező területek fejlődését. Szentendre a környék ipari központja lett. A környező falvakban legfeljebb néhány iparos lakott a XIX. század elején is. (Pl. Pilisszentkereszt: 2, Pilisszentlászló: 1, Pilisszántó: 7.)

5 Az első szentendrei iparosok a betelepített szerbek voltak. Ősi foglalkozásuk a bőrkikészítő és -feldolgozó mesterség. A bőrkikészítőket tímároknak, kordovánosoknak, tobakosoknak nevezték. Alapanyagként ökör-, tinó-, borjú-, kecske-, ló-, csikóbőrt használtak, amit a helyi mészárosoktól szereztek be, vagy kereskedőktől vettek. A bőrkikészítés tisztításból, cserzésből, húsolásból és fényezésből állt. A mesterek munkáját a hatóság ellenőrizte. A bőrt kilenc hónapig csávában kellett tartani — a biztos pecsétje alatt —, hogy annak minősége megfelelő legyen. A tisztításhoz meszet használtak, a cserzés timsóval vagy makkból, szömörcéből, fák héjából készült csersavval történt, a fényezés halzsírral vagy festékkel. A bőrfeldolgozó mesterek között legfontosabbak a csizmadiák. Termékeik a nevüket adó csizmákon kívül a topánkák és papucsok voltak. A csizmák kétféle anyagból készülhettek: zsírozott, festett marhabőrből, vagy kordovánból, amely meszes eljárással kidolgozott juh- vagy kecskebőr volt. A közönséges női és férficipőket a vargák készítették. Ök voltak a cipészek ősei. A cipők rendszerint fényezett bőrből készültek.

6 Lábbelit varrtak a bocskorosok is. Rendszerint a legszegényebb lakosságnak dolgoztak, termékeiket posztóból készítették. A bőrfeldolgozó mesterségek egyéb ágai igen kevés mestert foglalkoztattak (pl. 18218-ban 2 nyerges, 4 szűcs élt a városban).

7 A rácok jelentős része foglalkozott textilfeldolgozó iparral. Ide tartoztak a szabók, kalaposok, paplanosok, zubbonykészítők. A kalaposok selyemből, nemezből, szalmából készítették áruikat. Fő piacot a katonaságnak szállító süvegesek találtak. A szabóipar a XIX. század elején fellendült és differenciálódott. A mesterek az alapanyagot szinte kizárólag a kereskedőktől vették. A takács-, posztókészítő ipar nem volt jelentős. A néhány háziiparos legfeljebb a fehérneművarráshoz termelt alapanyagot. A szentendrei szabók közt német, magyar és rác mesterek éltek. A testületekben a szerbek vezettek. A ruhákat főként posztóból varrták, igen sok díszítést alkalmaztak, munkát adva a gomb- és zsinórkészítőknek.

8 Minden ruházati iparral foglalkozó mester számára fontos piacot jelentett a városban állomásozó katonaság, elsősorban háborús időben.

9 A szentendrei lakosság jelentős része szőlőtermeléssel foglalkozott. A szőlősgazdák a kádároknak és bognároknak jelentettek állandó keresletet. A bognárok fő termékei a hintók, szekerek, kocsialkatrészek, talicskák, fejsze- és kapanyelek voltak.

18 A kádárok a hordók mellett dézsákat, vedreket, szüretelőedényeket készítettek. Erős, keményfát dolgoztak fel, a hordókat, kádakat kiégették.

11 Szintén a mezőgazdasági termelőket szolgálták ki a kovácsok. Fő munkájuk a lovak patkolása, a kocsik vasmunkáinak elkészítése, a mezőgazdasági eszközök alkalmi javítása volt.

12 Nagy jelentőséget kapott a molnármesterség. A Dunán felállított malmokban a falvakból behozott gabonát őrölték. Az asztalos-, ácsmesterek számára ele168