Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)
Régészet - Tettamanti Sarolta: Temetkezési szokások a X–XI. sz.-ban a Kárpát-medencében
szokásfajták gondolati tartalmukat tekintve eléggé különbözőek (a vámpírizmussal kapcsolatos cselekvéseket kivéve!) és túl kevesen vannak ahhoz, hogy két — feltételesen különböző származású — nép teljes temetkezési szokásanyagát, „etnikus specifikumaikat" rekonstruálni tudjuk belőlük. Bálint Csanádnak a lovastemetkezéssel kapcsolatos megállapításai azonban az én feltételezéseimet erősítik: az ugor—magyar köznépi szokásformák az egész országban megtalálhatók, a törökös jellegű III— IV. csoport csak Magyarország északkeleti részein. 140 Néhány elgondolkodtató és a történeti következtetéseket előremozdító öszszefüggés még: A kőpakolásl s egyéb kőkonstrukciók alkalmazását a magyarság idegen temetési rítusból vehette át (V. fejezet). A sok edényt tartalmazó temetők az ország nyugati részén területileg zárt tömbben találhatók (X. fejezet). A koporsóban temetés szokását a honfoglalók a Tisza vidékén élt őslakosságtól vehették át (IV. fejezet). A húsétel-állatcsont mellékletes sírok nagyobb része a Dunától keletre és majdnem kizárólag lovas és fegyveres sírokat tartalmazó temetőkben fordul elő (XI. fejezet). 141 A jelenleg rendelkezésemre álló adatok nem elégségesek az együtt élő, különböző nyelvű népcsoportok szokásanyagának elkülönítésére. Különösen akkor nem, ha tekintetbe vesszük, hogy a temetési szertartások legtöbb eleme általános emberi gondolkodásmódból fakad. A hitvilágbeli különbségeket az eltérő (nomád, földművelő stb.) életmód alakítja ki. Az együtt, egyformán élő népek korábbi életvitelből fakadó hagyományai még sokára nem tűnnek el, de erős az egymásra való hatás is. Sok-sok újabb ásatás, de legalábbis a már feltárt temetők minél teljesebb közzététele és értékelése hoz majd egyértelműbb eredményeket. A temetkezési szokások vizsgálata néhány vidék esetében meglepő eredményt hozott: a nagy baranyai temetők (47, 48, 69, 72, 80) azonos temetési szertartásokról, egységes gondolkodásmódról tanúskodnak (főleg a tájolásban, a karok és a halotti obulusok helyzete tekintetében, III., VII. a., IX. fejezet); A két marosvölgyi temető (Vajdahunyad, Várfalva, 392, 393) szintén hasonló összetételű a tájolás és a karok helyzete szempontjából; Zalaváron (110, 111, 125, 126) bizonyos sírformák (trapéz és teknő alakú gödrök) és a tájolás megegyezése (II— III. fejezetek) figyelemre méltó ; A két Bodrog menti temetőt (Bodrogszerdahely, Szomotor, 178, 198) a kőpakolás azonos formája (V. fejezet) kapcsolja öszsze. Az elsorolt vidékeken egy-egy kisebb körzetben közös eredetű, homogénabb népcsoportokat tételezhetünk fel. 142 Azt a kérdést kell végül felvetnünk, hogy a temetkezési rítus — az egykori hitvilág legfontosabb forrása — az új vallás, a kereszténység terjedését hogyan tükrözi. Az egész tárgyalt szokásanyagból csupán az alábbi jelenségek tűnnek el a XI. sz, elején vagy közepén: Ételmelléklet, tor, lovas és fegyveres temetkezések, az éles vastárgyak rontást elhárító, védő szerepe, a vámpirisztikus szankciók közül a végtagok levágása. Az összes többi „pogány" szokás megmarad az egész keresztény középkoron át az újkorig. 143 Ez a kép egyezik az írott források adataival: a keresztény temetést parancsoló zsinati határozatok, királyi törvények, hittérítői utasítások legfontosabbnak — a templom köré temetés szorgalmazása és hamvasztás tiltása mellett — a pogány áldozati helyek (a régi temetőben torozás, halotti áldozat bemutatása) megszüntetését tartják nálunk csakúgy, mint Európában bárhol. 144 112
