Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)

Néprajz - Ikvai Nándor: Pest megyei adatok a tövisborona használatához és készítéséhez

szentmártonba rendszeresen teljesített megrendeléseket. A tahitótfalui mesterek a sziget négy falujába és Dunabogdányba dolgoztak. A boronakészítés egyes fázisait — fényképfelvételekkel is jól dokumentált — tápióbicskei adatok alapján mutatjuk be, Palotai Sándor munkája alapján. A boronához való kökényvesszőt Tápióbicskén, a falu határában, a berekvőgyi erdőben és az utak menti bokroknál szedte meg. Az ágakat tavaszon és késő ősszel, amikor alszik a fa, metszőollóval és kisbaltával (a vastagabbakat) vágta ki. Jó ujjnyi vastagokat, egyeneseket, hosszú szárúakat, jó ágas-bogas „seprüsseket" válogatott össze. Mindig a föld felett, de a tőhöz közel vágta el a szárat. Vigyázott arra, hogy nyúlrágott ne legyen közte, mert azon forrás van, és a hajlításnál szétreped. Ha a határban járt, sohasem tért haza üres szekérrel. A bokrokat nem vágta ki teljesen, hogy legyen új hajtás. „A vastagabbak mindig megmaradtak magnak." Másfél, kétméteres egyenes szálak voltak a legmegfelelőbbek, amelyek a végeken szárasodtak, ágaztak széjjel. A levágott ágakat az udvar valamelyik sarkába hordta össze (2. kép). Ősszel, a nagyobb munkák elmúltával, vagy ahogy tavaszodott és az idő engedte a munkát, az asszonnyal hozzálátott a boronakészítéshez. Mindig ő segített. Mondás nélkül tudta már, mikor mit kell csinálni; mikor kell fogni, húzni, rálépni, mikor milyen szálat adjon kézbe. A borona rámájához szükséges borona/ákat évek hosszú során gyűjtögette össze. A Szentendrei-szigeten mindenki maga faragta a farészeket (a két oldalt ászokfának, szánkónak mondják váltakozva, míg a vesszőket összefogó és lefogó rudaknak itt is boronaja a neve). Tahitótfalun dolgozó boronakészítőink a téli 3. kép. A tövisborona rámafái kötésre előkészítve (CKMF. 2463.) 190