Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)

Irodalom - †Mezősi Károly: Kisebb Petőfi-tanulmányok

Л „titkos végtelenség" örököse: Petőfi Zoltán „Sok szenvedésnek gyermeke" volt, mint az atyja. Még le sem hunyta szemét a halálos ágyon, amikor a Fővárosi Lapok közölte a hírt: „a nagy költő 22 éves fia, ki színész is volt, reménytelen betegen fekszik, miután korán aláásta egészségét rövid idő alatt, atyjának nyugtalan szenvedélyességét örökölve, annak nagy tehetségei nélkül." Ezt a „kegyetlen hidegséget" rögtön visszautasította, még az 1870. év november 5-én bekövetkezett halál hírének elterjedése előtt Pálffy Albert, Petőfi egykori barátja és küzdőtársa, az Esti Lap szerkesztője. S megkezdődött ezzel még a haldokló ifjúról a számonkérés: ő maga okozta-e „vétkes könnyelműségeivel" a nyomort, amelybe jutott és a korai elmúlást? És nemzete csalódását is az atyja után maradt reménységben? Hisz közkézen forgott Petőfi verseskötetében Fiam születésére című, 1848. dec. 15-én írt költeménye. Az ebben kifejezett apai büszkeséget, vágyat jól ismerték: Oh halál, te nem lesz oly kegyetlen, Hogy magaddal rántsd idő előtt; Nem enyém lesz ő — tartsd ezt eszedben — A hazának nevelem fel őt. Ugye, ugye, kisfiam, ha majdan Én a sorbul kiöregedem, Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy betöltöd legalább helyem? Vajha egykor ekkép szólanának Nem-búsulva sírom szélinél: Meghalt! de nincs kára a hazának, Nincs, mert lelke a fiában él. Minden mennyire másképp történt. Nem az apa nevelhette fel a gyermekét. Életének „ifjú lombja", lelkének „szép kis ága" mostohaapa és mostohatestvérek társaságában nőtt fel. A serdülő és ifjú Petőfi Zoltán szemtanúja volt édesanyja sok vívódásának és szenvedésének is, amely a szerencsétlen második házasságban reá szakadt. Zoltánkát időnként barátok és rokonok körébe küldték huzamosabb tartózkodásra. Főképp nagybátyjához és gyámjához, Petőfi István uradalmi gazdatiszthez, a Békés megyei Csákó pusztára. Csoda-e, hogy ilyen körülmények között Zoltán már korán az elmúlás gondolatával foglalkozott? Még csak 14 éves volt, amikor A halál с epigrammáját írta : Gyötrelmes, keserű a halál a vigadozóknak, S édesen enyhítő, akinek élte keserv. (1863) Amikor pedig, 1868. szeptember 6-án az édesanyját is elveszítette, Petőfi Zoltán végképp magára maradt. Az „özvegyi fátyol" eldobását a közvélemény sohasem tudta megbocsátani Szendrey Júliának. Természetesen azt is figyelemmel kísérte, hogy mi lesz a sorsa Petőfi fiának. 328