Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)

Művészettörténet - Horváth Béla: Kernstok Károly „Őszi munka” című képéről

szükséges, szerfelett nagy erőkifejtésre készteti alakjainkat. Kedvüket, lendületüket azonban mindez nem töri meg. Teremtő munkának érzik tevékenységüket, melynek öntudatosan látszanak vállalni nehézségeit. A munkaalkalom már egymagában boldogító tudat, s a sovány eredmény is heroizmusra ösztönöz. Szép és megnyerő ez a magatartás, de valahogy társadalmi egészségtelenséget is takar, mint ahogy ez mutatkozik meg a munkakörülményekben s a technikai elmaradottságban is. Egyébként a feltört ugar nagy, sötét foltjában van valami komor, lehangoló, vigasztalan. Mintha elnyelni akarná a rajta dolgozókat, kiszorítani a fényt, a virágos üdeséget. A művész sejtetni engedi, hogy így lesz. Ez a munka ellentmondásos. Magát az embert borítja árnyékba, fosztja meg az élet üdeségétől. A parcellák előbbre kúsznak, a virágos rét fekete röggé változik, az ember meggörnyed, megrokkan, elpusztul a számára mind sülyosabbá váló munka terhe alatt. Ennek a munkának — ha még oly heroikus is — nincsenek igazi távlatai, nagyszerűségei. Szépsége ugyan még megvillan a mozdulatokban, értelme megnyilatkozik a sovány, zsákokba szedett eredményben, igazi jelentősége azonban inkább etikai tekintetben revelálódik, magának a munkának a hangsúlyozódásában, függetlenül objektív következményeitol, melyeket végzői minden vonatkozásban természetes, hogy nem tudnak felmérni. A munka mindenesetre vérükbe ivódva jelenik meg, s becsületessége iránt nem merülhet fel semmi kétség. Hogy társadalmi, gazdasági helyzetükből adódó kényszerűség döntően belejátszik öntudatosan folytatott heroikus küzdelmükbe, a kompozíción félreérthetetlenül kifejezésre jut. A művész nem egyoldalúan láttatja a munkát. Minden lényeges összetevőjét — ha csak sejtetésszerűen is — igyekszik éreztetni, s az is bizonyos, hogy kritikai álláspontról szemléli és ítéli meg jelentőségét. Nem érzeleg, nem idealizál, nem takar el, nem hamisít, nem játszik az uralkodó ideológia kezére, mely főként az erkölcsi érzékre hivatkozva papolással, frázisokkal hamis illúziókba viszi a szegénységet. Ellenkezőleg. Meglehetősen kétségessé teszi ennek az alakjainkra is érezhetően hatást gyakorló ideológiának a helyességét, anélkül, hogy a munka erkölcsi jellegét tagadná. Ez a munkaábrázolás azáltal, hogy a küzdelem távolról sem áll arányban az eredménnyel, s hogy további hátrányos következményeket sejtet, erősen illúzióromboló, s egy sor kérdésfelvetésre és következtetésre késztet. Ezeknek a kérdéseknek és következtetéseknek egy részét néhány évvel később több más Kernstok-kép kapcsán Szabó Ervin már az izgatás erejével így fogalmazta meg a magyar munkásmozgalom számára: „Vajon arra alkotta-e a természet a nagy folyamot, a zsíros szántóföldeket, a zöldellő hegyeket, hogy mind az ember nyomorúságának forrása legyen csak? Arra alkotta az embert, ruházta föl ésszel, képzelettel, hogy maga teremtette jószágok csak szolgaságát gyarapítsák? Minek a szép, a gazdag természet, minek az ész, az érzés, a szép test, ha nyomorúság és szolgaság, testi és szellemi elsatnyulás jár vele! Meddig tűritek még rabságtokat, munkástársak? Meddig lesz még úgy, hogy a művész, aki a népben keresi művészete alakjait, bármennyit keres is, csak éhes, piszkos hajóvontatókat, sovány, fáradt kapásokat, tudatlan, elnyomorodott iparosmunkásokat lát? Mikor lesztek szabadok, munkástestvérek! Mikor teszitek magatokat szabadokká!"

13 Volt is, lesz is alkalmunk tapasztalni, hogy Kernstok a munkásnépben keresve művészetének alakjait, talált mást is, mint éhes, piszkos hajóvontatókat, sovány, fáradt kapásokat, tudatlan, elnyomorodott iparosmunkásokat. Annyira szűk művészi horizontja nem volt, sem ideologikus elfogultság nem béklyózta, hogy ne vegye észre, ami a kizsákmányolt népben szépnek, egészségesnek, a jövőre nézve biztatónak mutatkozott. Bizony talált, észrevette, s meg is festette, s erről az 1902-ben megjelent cikk írójának tudomással is kellett bírnia. Hogy ez a 288