Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)

Néprajz - Ikvai Nándor: Pest megyei adatok a tövisborona használatához és készítéséhez

A tápióbicskei határt az alvégi és a felvégi gazdák elkülönült nyomásokban művelték. Az emlékezet határáig a kétszer négy nyomásra osztott határ művelési rendjét tudtuk rekontsruálni. A nyomások sorrendje: fekete ugar, búza, rozs, árpa vagy kapások. Külön voltak a legelők, rétek és erdők. Az ugarnak mindig a negyedik nyomás maradt. Ezt őszön legeltetik a termény leszedése után, és műveletlen marad tavaszig. Május 10 körül ugaroZták (felszántották). Egy hónap múlva (Péter-Pálkor) forgatták, majd augusztus végén vető alá szántottak. Végül a negyedik szántásba (Szent Mihály körül) ment a búza. A vetésig történő mindegyik szántásnál rendszeresen használták a fogast talajlazító eszközként. Ha rögös volt a föld, a fogas után sirmtóztak (vagy más elnevezéssel oZdaloztak) is. A fogas területünkön négy fagerendából álló trapéz alakú eszköz, vasfogakkal ellátva. A simító egy 3,5—4 m-es, 50—60 cm széles keretekre erősített deszkalap, amelyre ráállt a gazda és így húzatta a földön. Több esetben használtak erre a célra szekéroldalt is. A fogas forgat és apróz, a simító a felületen zúzza össze a hantokat és egyenletesre dolgozza meg a földet. így nehezebben szárad ki. A legöregebbek is említik a rendszeres használatát. Az nem bizonyítható, hogy egyidős a boronával és a fogassal, de a hengert jóval megelőzte, és bizonyos mértékig helyettesítette is a parasztgazdaságokban. A henger adatközlőink gyermekkorában, gyakorlatilag a századfordulón kezd elterjedni. Ugyanakkor, amikor a fordulórendszer fekete ugarja is egyre inkább bevetésre kerül, és a szántások száma pedig négyről háromra, sőt kettőre csökken. A kevesebb szántás után darabosabb a föld, és bizonyos fokig ez is magyarázza a földaprózó munkát jobban végző henger elterjedését. 7. kép. Az elkészült borona letaposása (CKMF. 2500.) 194