Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)
Néprajz - Szilágyi Miklós: Halászat a Cegléd környéki kisvizeken
szervezett újjáépítése és karbantartása, a szomszédos községek érdekeit is tiszteletben tartó egységes csatornarendszer kialakítása 1853—1854-ben — amikor a Gerje és Perje Vízszabályozó Társulat megalakult — majd 1872-ben — a társulat újjáalakulása és tényleges működésének megkezdése után — vett nagyobb lendületet. A társulat — mely Abony székhellyel, jóváhagyott alapszabály szerint működött — az érdekelt községek és városok (Abony, Cegléd, Nagykőrös, Tápiószentmárton, Tószeg, Törtei) ártéri földtulajdonosaira adóként kivetett hozzájárulási összegekből építtette meg a csatornákat és a védműveket, hogy — mint az alapszabályban meghatározták — ,,a) a Gerje és Perje vizeinek szabad lefolyását biztosítani, b) a tószeg—paládics—várkonyi—tiszai ártért, ezen hátulról beléje ömlő belvizeitől megszabadítani" tudják. 5 Egy 1896-os kimutatás szerint az akkor már csatornázott ártér 19 917 holdat tett ki; 71 106 m csatorna tartozott a társulat kezelésébe. 6 A nagyobb mérvű halászat lehetősége a XIX— XX. század fordulójára tehát megszűnt: a tavakat kiszárították, a patakokat rendezett mederbe terelték. Ez érthetővé teszi, hogy a helyi politika prominensei ekkortájt már mesterséges halastavat létesítettek. A sajtóhíradásokat nyomon követve már-már komikusnak érezzük az erőfeszítést, ahogyan Gubody polgármester személyesen szorgoskodik egy halastó érdekében. Előbb még a polgármester személyes érdemének tulajdonítja a sajtó a gőzmalom melletti tó ivadékkal való betelepítését, s a próbahalászatról beszámolva arról ír, hogy „találtak kilenc kilós halakat és aprót ezer számra". 7 Néhány év múlva viszont már a helyi ellenzék gúnyolódásának, látványos leleplezéseinek visszatérő témája a polgármester létesítette halastó. Hiába akarja a városvezetés rentábilisnak beállítani a vállalkozást — bizonygatják az egymást követő cikkek — alig hajt nagyobb hasznot, mint hogy egy-egy halvacsorát rendeznek a kaszinóban. 8 Ez a halastó-kezdeményezés is s a későbbi, az 1930-as években létrehozott újabb, városi kezelésben lévő halastó is 9 azt bizonyítja, hogy haltenyésztés lehetőségeit kénytelen keresni a város, mert halászóvíz nélkül maradt. 2. A paraszti gazdálkodásban fontos szerepet játszó halászfoglalkozásról — melyre középkori forrásokból következtethetünk — a vízrajzi viszonyok fentebb vázolt átalakulása óta aligha gyűjthetne adatokat a néprajzi kutató. 10 A halászófoglalkozás azonban nem azonos az alkalmi, élelem-kiegészítő halászótevékenységgel! Ez utóbbi lehetőségét — mely a szabályozott csatornák és egyéb kisvizek csekély értékű halállományának esetenkénti fogását jelenti — továbbra is igyekezett kihasználni néhány ember. Ezeknek az alkalmi halfogóknak a tevékenysége éppúgy néprajzi vizsgálatra érdemes, mint a halászfoglalkozásúaké. A halászati technika részletes megismerése korántsem azért foglalkoztatja közel száz éve — Herman Ottó klasszikus értékű monográfiájának megjelenése óta 11 — olyan intenzíven néprajzi kutatásunkat, mintha a halászfoglalkozás a földműveléshez vagy állattartáshoz mérhető jelentőségű lenne napjaink és a közelmúlt gazdálkodásában. Herman Ottó és az ő eredményeit továbbépítő Jankó János 12 arra figyelmeztettek, hogy a halászati technika alapos megismerése lehetőséget ad fontos őstörténeti következtetésekre. Az élő gyakorlatból megismert fogási módok és eszközök — állapította meg őstörténeti és etnológiai párhuzamok figyelembevételével Herman és Jankó — már a zsákmányoló gazdálkodást folytató prehisztorikus kultúrák technikai színvonalára jellemzőek voltak. Az újkori — tehát néprajzi módszerrel tanulmányozható — halászati technika természetesen nem tekinthető homogénnak, s teljes egészében a prehisztorikus kultúra „élő kövületének". A neolitikus ember ismerte ugyan szinte 174