Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 1. Szentendre, 1972)
†Sashegyi Sándor: Kora vaskori lakóház Pomázról
tunk a gerinc alatt is, a mellkas közepe táján, egy gyöngy pedig a gyomortájékon volt. 2. sír. Feltehetően női sír. Mélysége 70, szélessége 65, hosszúsága 195 cm. Tájolása azonos az 1. sz. síróval. A váz hanyatt, nyújtva feküdt. Koponyája jobb oldalra dőlt. Karjai nyújtva voltak. Térdei szorosan egymás mellett helyezkedtek el, a jobb oldali szárkapocs kibillent eredeti helyzetéből. Melléklete: A jobb medencecsont felső részénél, hegyével kissé befelé fordított vaskés feküdt, mellette vascsat töredékei. A bal válla és a bal felsőkar, valamint a bal medencecsont alatt edénytöredékek voltak. Valószínűleg a telep forgatott földjéből kerülhettek a sírba. A gerinc bal oldalán, azzal párhuzamosan, sertésállkapocs hevert. A jobb medencecsont alatt Maximianus császár-érme került elő. 1 A koponya mögött, azzal egy szinten szürke, korongolt, egyfülű agyagkorsó állott, szájával felfelé. A földben a lekerekített sarkú, téglalap alakú sírgödör feketén tűnt elő. A munkások a telep anyagából két 'ép edényt adtak át, közelebbi lelőhelyük ismeretlen. Ezekkel együtt összesen három ép edény került a Tápiószelei Múzeumba. A 2. sírból előkerült korsó típusa igen elterjedt a késői szarmata korban. Hasonló került elő például Jászberény-Csegelaposon 2 , a kiszomborernőházi csoportból, és a még későbbi Kiszombor В jelzésű temetőből, melynél a bajmok-mórahalmi csoport hatása mutatkozik 3 . A telepről előkerült korongolt, sárga edény párhuzamát megtaláljuk a dunaharaszti temető 30. sírjában 4 . Ez a temető a bajmok-mórahalmi csoporthoz tartozik. Párducz Mihály a tájolást véve alapul, az I. csoport 4. alcsoportjába helyezi a tápiószelei sírokkal azonos tájolású (Ny—K, ill. К—Ny) sírokat 5 , és Szeged környékéről említ hasonlókat. Sírjaink időrendi helyzetét tekintve, azok rítusbeli azonos volta az egyidejű temetkezés mellett szól. A temetés idejét a 2. sz. sír Maximianus^érméje (i. sz. 286—305) alapján a III— IV. sz. fordulójára, vagy a IV. sz. elejére tehetjük. Mint az a sírleírásból is kitűnik, a temetkezés régebbi (vagy nagyjából egykorú) telepbe történt, de az első sírt már a szarmata koriban megbolygatták. A III. sz. vége és a IV. sz. eleje rendkívül mozgalmas kor a szarmaták életében. A század végét a rómaiakkal szembeni sorozatos győzelmek és vereségek jellemzik egészen a gótok támadásáig. A gót támadás elleni védekezésül maguktól a rómaiaktól kértek segítséget a szarmaták 6 . Ilyen háborús időszakban fordulhatott elő az a helyzet, hogy a telepet temetőnek használták, majd a temető helyén újra telep keletkezett. Természetesen korai volna ebben a kérdésben véleményt mondani, hiszen a telepek közzététele még nem történt meg, s addig a temetők és telepek egymás közötti viszonyát nem láthatjuk pontosan. A kérdés megoldásához további rendszeres feltárások szükségesek. A Tápió-vidók nem szegénykedik későszarimata leletekben, Tápióbicske, Tápiógyörgye és Tápiószentmárton lelőhelyek már régóta ismeretesek a szakirodalomban. Tápiószelén is több helyen kerültek elő későszarmata kori leletek. A közeli Űjszász is hasonló anyaggal szerepel a szarmata kori leletek corpusában. A felsorolt lelőhelyek a kiszombori-ernőházai csoport egyik részét alkotják, idejük a III. sz. utolsó harmada és a IV. sz. első fele. 7 A Tápió-vidék későszarmata temetőinek és telephelyeinek további kutatása kronológiai szempontból a felső időhatár megállapítását segítené elő, s segítséget nyújtana a szarmata kori lakosság hunkori továbbélése kérdésének tisztázásához. 24
