Köpöczi Rózsa: A grafikus Szőnyi – rézkarcok (PMMI – Szőnyi István Alapítvány, Szentendre – Zebegény, 2000)
A rézkarcolás dicsérete
A RÉZKARCOLÁS DÍCSÉRETE A rézkarcolás az ötvösmesterség egyik ágából, a páncélkészítésből alakult ki. A páncélokat maratással mélyített vonalakkal díszítették, néha festéket dörzsöltek a mintába, hogy látványosabb, mutatósabb legyen, ebből önkéntelenül adódott a nyomatkészítés. Már a XVI. század elején többen próbálkoztak vaslemezbe maratott kép sokszorosításával, Dürer sem maradt ki közülük, de nem szerette meg ezt a technikát. A következő két évszázad mesterei szintén kísérleteztek maratással, de Szőnyi rézkarcművészetének előképeit keresve Rembrandtig érdemes visszatekintenünk. Valószínűleg 1 920-as bécsi utazása során találkozott először Rembrandt műveivel, és a Szépművészeti Múzeum egyedülállóan gazdag grafikai gyűjteménye is kézenfekvő támpontokat nyújthatott a fiatal festő művészi útkereséséhez. Hoffmann Edit, a Szépművészeti Múzeum nagy tudású művészettörténésze az 1920-as évek elején elévülhetetlen érdemeket szerzett a grafikai élet magyarországi fellendítésében. A grafikai osztály világhírű, klasszikus gyűjteményét bemutató kiállításai mellett a grafikát népszerűsítő cikkeivel gyűjtésre biztatta az akkori mecénásokat és a sokszorosító grafika művelésére a fiatal művészeket. Szőnyi életét és művészi pályáját sorsdöntőén meghatározó időszak volt a tízes évek vége, a húszas évek eleje. Mivel 191 9-ben elbocsátották a Képzőművészeti Főiskoláról a reformmozgalmakban való részvétele miatt, így nem kapcsolódott be az 1920-ban alakult, Olgyai Viktor vezette grafikai tanszék munkájába, nem lett Olgyai tanítvány. Ebben az időben néhány nyarat a Kecskeméti Művésztelepen töltött. Nagy 3. REMBRANDT (1606-1669): ÖNARCKÉP Imre feljegyzéseiből értesülhetünk arról, hogy az ott tartózkodó fiatal festők érdeklődése hogyan fordult egyszerre a grafika felé. Sokat rajzoltak mindenféle technikával, de legszívesebben vékonyhegyű tollal, tussal. Érdemes összevetni a sokszor ugyanarról a modellről készült lapokat. Volt bennük valami közös elszántság egy új nvelv kialakítására, „sajátos, elemző látásmód uralkodott e baráti körben" - írta róluk László Gvula, Nagy Imréről szóló könyvében. /3/* A Kecskeméten készült rajzokon jól tetten érhető Nagy Imre, Varga Nándor Lajos, Aba Nóvák Vilmos, Szőnyi István indulásának lendületes ereje. Közülük először Szőnyi kísérletezett karcolással. 1 920ra datált önarcképe, egy gazdag, változatos rézkarc-oeuvre első darabja. A többiek ősztől Olgyai műhelyében folytatták a munkát, Szőnyi önmaga inspirációira támaszkodva, nagy példaképeket keresve kezdett el rézkarcokat készíteni. Szinte kikerülhetetlen és sorsszerű találkozás volt Rembrandt lapjainak felfedezése, de ugyanakkor hatottak rá az aktivista grafikák, főleg Uitz Béla erőteljes rajzai. Rembrandt rézkarcait senki sem kerülheti meg, aki ezzel a műfajjal próbálkozik, mert a holland mester a lángész hirtelen és határozott gesztusával úgy nyúlt a rézkarcoló tűhöz, mintha előtte még soha senki nem dolgozott volna rézlemezzel, még soha senki nem fedte volna fel ennek a technikának a rejtelmeit. O az első, aki nem végső elgondolással kezdett munkájába, néha hatszor, hétszer átalakította a kompozíciót, a közbeeső fázisokról „állapotnyomokat" készített. Lapjai távol állnak a korábban szokásos, a festők által csak megrajzolt és a metszők révén kivitelezett grafikák merev eleganciájától. Rembrandt a lemezen kereste a formát, így vonalai sokszor lebegőek, néhol kuszák, tapogatózóak. Ennek ellenére az egves „állapotnyomokon" rögzített, és a csak ezekről megismerhető stádiumok mélv jelentést hordoznak, az emberi élet változásaihoz hasonlíthatók, olyan élőlény megformálódásához, akit az élet szakadatlanul kijavít, de semmit sem veszít az előző énjéből. Marcel Brion, Rembrandt egyik monográfusa fogalmazta meg érzékletesen a zseniális mester rézkarcainak természetét: „Abban a fejlődésben, melyen a metszet keresztülmegy, az egyes fokozatok épp annyira teljesek, mint a fiatalság az ember életében az öregkorhoz képest. Hiszen a metszet élő dolog, mely halad, fejlődik a formának a fénvben történő kiteljesedéséig... szakadatlan átalakulása mindaddig tart, míg megtalálja végleges formáját." /4/* Rembrandt élete folyamán többször fordult a rézkarcoláshoz, ez mindig az aszkézis bizonyos fajtáját jelentette számára. Ez a technika megzabolázta érzékeit, de nem bénította meg képzeletét. Egyetlen festménye sem áraszt a rézkarcokéhoz hasonló békét. A megtisztulás egvik eszközének tekintette a lemezen való munkát. A karcolás közben az objektivitás szubsztanciává emelkedhet, az ember a legteljesebben adhatja át magát a „dolgoknak". A dolgoknak, melyek nem puszta tárgyak, élőlények, tájak, hanem önmagukba zárt varázslatos világok. S talán ezen a helyen jutottunk el Rembrandt és Szőnvi művészetének legfontosabb kapcsolódási pontjához. Igen jellemző, hogy egyik művész sem festett, rajzolt szívesen csendéletet. Méltatlannak tartották a tárgyak 4. REMBRANDT (1606-1669): HÁROM FA 7
