Köpöczi Rózsa: A grafikus Szőnyi – akvarellek és goauche-ok (PMMI, Szentendre – Zebegény, 1994)
A monumentalitás Szőnyi István művészetében (Arány)
Szőnyi István művészetét csak halványan érintette a két világháború közötti hivatalos stílus, a "római iskola" klasszicizmusa. A Római Magyar Akadémia ösztöndíját néhány hét után felmondta, képtelen volt idegenben dolgozni. Pályájának 1945 utáni szakaszában is sikerült elkerülnie a kultúrpolitika által állított csapdákat. Sohasem vált programfestővé. 1937-től kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárának, hosszú évekig tanított a freskó tanszéken, mégis kevés monumentális megbízáshoz jutott. Ennek több oka lehetett, talán a legfontosabb, hogy a Gresham-körben tömörült művészek mindig függetlenek próbáltak maradni az aktuális művészetpolitikától. A Gresham kávéházban találkozó festők, szobrászok, műgyűjtők laza csoportosulását az örök szellemi, etikai értékek tisztelete kötötte össze. A hivatalos kurzus "független, polgári művészeti blokknak tartotta asztaltársaságukat. így már világos, miért nem ők kapták a fontos monumentális megbízásokat. Ennek ellenére tagjaiban, így Szőnyiben is megvolt a vágy a megmérettetésre. "Bízott abban, hogy a többiekénél jobb szakmai tudása a nagy falon is fölényhez juttatja; remélte, hogy csendes irracionalizmusa, halvány misztikája jobb egyházművészeti alkotást teremt, mint amilyent a tételes vallás szellemének modern követői valaha is létrehoztak Magyarországon." (3) Ezért vállalta el 1941-ben a győri Szent Imre templom kifestését. Megbízói szoros ikonográfiái programot írtak elő. Már ez a tény is komoly kompromisszumokra kényszerítette. Mégis megpróbálta táblaképeinek témáit beilleszteni a magasztos programba, melynek lényege a mindennapi élet és a vallási élet összekapcsolódásának tükrözése. Az apszis megoldása a legautentikusabb. Itt alkalmazni tudta a táblaképein kikísérletezett megoldásokat. Szőnyi fényről alkotott elképzelései erősen különböztek a keresztény fénymisztika barokk egyházi festményeken megvalósult példáitól. A barokk "teátrum sacrum" nélkülözhetetlen hatáselemei az anyagivá vált fénynyalábok, melyeknek kiindulópontja egy meghatározott, transzcendens tartalommal felruházott alakzat. Szőnyinél ez a középpont a semmibe vész, így fejezi ki egy láthatatlan felsőbb idea jelenlétét. Megfoghatatlan, misztikus fény árasztja el a szereplőket, akik az isteni kegyelemből részesülnek. Színei monokróm szürkésfehérek, szürkészöldek, szürkés rózsaszínűek, míg az "árnyékban maradottak" sokkal színesebbek. A részleteiben megoldott freskó mégsem lett egységes egésszé. Az oldalfalakról már hiányzik az a csodálatos belső sugárzás, ami hitelessé tette az apszis figuráit. Későbbi monumentális munkáinál is hasonló problémák merültek föl. A falképek stílusa nem üt el táblaképeitől, éppen emiatt lettek életművének kevésbé sikerült részei. A győri freskóról mégis elmondható, hogy magasan fölötte áll a kortárs egyházművészeti alkotásoknak. Szőnyi valódi műfaja a táblakép, a grafika. Itt nyilvánul meg autentikusan meditációra hajló lírai alkata. Fiatal korában próbálta összeegyeztetni "a nagybányai realizmust" - Kállai Ernő szavaival - a klasszikus reneszánsz, barokk példaképek költői és formai emelkedettségével. Ezért vált szükségszerűen ellentmondásossá az a törekvése, hogy összebékítse a részletmegfigyelést Masaccioval, a velenceiekkel vagy Rembrandt-tal. Később, amikor már festőként is visszatalált eredendő lényéhez, éppen az aquarell és gouache technika segítette hozzá sajátos, semmivel össze nem téveszthető világának megteremtéséhez. Bár festett nagyméretű vásznakat, de legbrilliánsabbak az egy négyzetméter körüli képei, például a "Zebegényi temetés", az "Este", a "Kerti pad", a "Tavasz", a "Szürke a Duna", az "Esernyők". Korai műveinek monumentális, erőteljes megfogalmazásait egy sajátos realizmus váltotta fel. Ez nem azonosítható a naturalista részletmegfigyeléssel, sem az impresszionizmus pusztán látványra hagyat13
