Ikvai Nándor (szerk.): Bél Mátyás Pest megyéről - Pest Megyei Múzeumi Füzetek 10. (Szentendre, 1977)

II. rész. A megye leírása járásonként - IV. fejezet. A jenői uradalom leírása

eredete, mint ahogy azt különben gondoltuk. Korvin Mátyásnak ugyanis még uralkodása idején a Tököliek nemcsak a familiárisai közé tartoztak, de hadierényekben is kiválóak voltak. Ezt maga Mátyás adja elő mind a két Tököliről: Miklósról és Andrásról abban a levelében, amelyet az akkor Rómában tartózkodó egri érsekhez, Nándor Albához intézett Kinizsi Pálnak a Szerbiába irányult sze­rencsés hadi vállalkozásáról. Ennek az a része, amely ide illik, így szól: „A minden szentek ünnepét követő második napon, vagyis pén­teken Kinizsi Pál minden hadunkkal, becslésem szerint 32 000 jól felkészített emberrel Tömösvár várunkból elindult, és mindenkivel közölte, akik a parancsára otthon vártak felkészülten, hogy a legkö­zelebbi vasárnapra jöjjenek össze a Haram gázlónál. Ez meg is tör­tént. De ugyanazon a napon, amidőn sokan elindultak hazulról, hogy különböző utakon a gázlóhoz érkezzenek, történt egy szerencsétlen eset, amely bár az ellenség számára sem történt baj nélkül, számunkra nem kevésbé szerencsétlenül ütött ki egy kiváló familiárisunk elvesz­tése miatt. Thököly Miklós és András 100 lovassal azon a napon szintén elindult, s miközben az egyik úton a gázló felé igyekeztek, 400 török, akik lesben álltak, hirtelen kizúdultak az erdőből, rájuk rohantak, s hirtelen körülfogták a gyanútlanokat. Mikor aztán ők lát­ták, hogy a megpillantott tömeghez képest egyenlőtlen az erejük, a teherhordó szekereket körbe helyezik el és a szekerek kerítésén be­lül helyezkednek el. A törökök azonban nyomban felgyújtják az er­dőt, amely a szekerek szomszédságában terült el, hogy a mieink felé fúvó szél következtében a szekereket elégessék. Mihelyt a szekereink égni kezdtek, a mieink harcba bocsátkoztak velük és 9 órától nap­lementéig vitézül küzdöttek. Ebben az összecsapásban a törökök nagy része elesett, s úgy hírlik, hogy senki sem távozott el sebesülés nél­kül. Thököly Miklóst a csata kezdetén két dárdaszúrás érte, de nem állt ki, hanem egész nap keményen harcolt. Azután, miután a törökök menekülni kezdtek, sok sebtől vérezve testvérével, Andrással együtt, aki hasonlóképp több sebet kapott, hazaindultak. Maga Miklós még ugyanazon a napon, éppen hogy csak felvette az utolsó szentséget és meghalt. András is súlyos beteg lett, azt azonban nem tudjuk, hogy felgyógyult-e? A mieink közül ötvenet gyilkoltak meg a csata színhelyén, s három kivételével mindenki megsebesült.” Íme már akkor, abban az időben említik a kiváló Tökölieket. De hogy a kö­vetkező időkben hogyan kerültek Késmárkra, s aztán a grófi rangra, s lesznek a sors játékszerei, erről majd másutt lesz szó. Eddig a jenői fennhatóság alatt levő területről. 153

Next

/
Oldalképek
Tartalom