Ikvai Nándor (szerk.): Bél Mátyás Pest megyéről - Pest Megyei Múzeumi Füzetek 10. (Szentendre, 1977)
II. rész. A megye leírása járásonként - IV. fejezet. A jenői uradalom leírása
mert kereskedés céljából ők is megtelepedtek a városban, amerre kit-kit a sorsa vitt, szétszéledtek, s a várost üresen hagyták. Azt aztán a kóborló ellenség megrohanta és tűzzel pusztította el. Sokáig feküdt romokban, s csak lassan lehetett életre kelteni. Az újjászületendő városnak a legnagyobb nyereséget a székesfehérváriak letelepülése jelentette. Amikor ugyanis e város polgárai az ellenségtől való félelemtől felizgatva új lakóhely után néztek, Kevibe telepedtek be javacskáikkal. Itt befogadva a polgárságba, a saját nevükről elkeresztelt Székesfehérvári utcát gazdag épületekkel kezdték ellátni. De még ezzel a gyarapodással sem sikerült a várost régebbi állapotába visszahelyezni, mert a törököknek is, meg a mieinknek is a támadásait gyakran szenvedték a lakosok. Ha Budát ostromolták, abból Kevire mindig újabb vész származott. A legnagyobb az volt, amelyet 1683-ban szenvedtek el. Miután ugyanis Bécs ostromától elűzték a törököket, a menekülő ellenséget üldöző lengyelek elkóborolva, a törököktől kiürített városba érkeztek, s a városra sarcot vetnek ki. A polgárok számára biztonságot ígérnek, ha a rájuk parancsolt sarcot hamarosan megfizetik. Ezek, az idő mostohasága miatt, amenynyire az anyagi lehetőségük engedte, meg is tették, amidőn a lengyelek hitszegően megtámadják a várost, a boltokat betörik, s ami bárhol elibük akad, szorgalmasan összeszedik, s a polgárok szekereire feldobált teherrel eltávoznak a pokolba. Ezt megirigyelték a németek, s ők is ide tartanak, és ami a lengyelek fosztogatása után megmaradt, azt teljesen kifosztják. Vannak polgárok, akik arra emlékeznek, hogy a következő, 1684. évi csapás, amikor t.i. hiábavaló erőfeszítéssel ostromolták Budát, még súlyosabb volt, mert akkor sem kímélték a már kifosztott várost a zsákmányolok. Hogy tehát az így sokszor megsarcolt polgárok az életüket mentsék, az Angyali nevű szigetre menekültek, s ott töltötték az egész évet, mint valami barlangban, az élelem hiánya miatt félholtan. Hozzájárult ehhez a kemény ősz és a hideg télkezdet, amelytől majdnem teljesen tönkremenve, sem kimenni nem tudtak, sem tovább kitartani. És jóllehet a szerencsétlenek számára a visszatérés reményét nyújtotta Buda ostromának a megszűnése, mégis, a reménynél nagyobb lett a félelem, amelyet ezután a törökök okoztak, amikor követeik útján követelték azt az adót, amely az ostrom idején felszaporodott. A törökök lecsendesítésére valami kis pénzt összekapartak, s aztán elhatározták, hogy átmennek a vecseiekhez, hogy a két települést egyesítsék, amikor híre jött annak, hogy ismét hozzáfogtak Buda ostromához. Tehát, nehogy ebben az ismétlődő viharban teljesen tönkremenjenek, tizenhét faluról menekülttel együtt a közeli Somlyó szigetére menekülnek, és ismét az éhségtől gyötrődve késő őszig ott tartózkodtak, amíg haza nem tudtak térni. 143
