Ikvai Nándor (szerk.): Bél Mátyás Pest megyéről - Pest Megyei Múzeumi Füzetek 10. (Szentendre, 1977)

II. rész. A megye leírása járásonként - III. fejezet. A pilisi járás

tői segítséget kért. De azok nem mertek beavatkozni, mert erejük nem ért fel a törökökével, s csak arra biztatták, hogy követek útján Bécsből kérjenek nagyobb segítséget a királyi vezérektől, de azok, mivel a város erősítésével, az árkok kiszélesítésével voltak elfoglalva, azt válaszolták, hogy a seregükre szükségük van a város védelmére, s az erőket nem oszthatják meg. Amikor ezt Amadénak hírül adták, bár ő úgy látta, hogy még eléggé erős és nincs mit félnie az ellenség támadásától, mégis mivel a katonái a tűrhetetlen szomjúságtól félholtan kijelentették, hogy a védekezésre képtelenek, a megadás addig visszautasított feltételeit elfogadta és a várat átadta Mehemetnek, aki megesküdött arra, hogy mindnyájuknak, bárhová akarnak, tetszésük szerinti eltávozást biztosít. Az elvadult erkölcsű törökök azonban egyáltalán nem tartották meg a szavukat, rárohantak a magukat megadó és távozni akaró katonákra és mind egy szálig legyilkolták őket. Egyedül Amadé menekült meg, akit Mehemet saját kezével vezetett ki a veszedelemből. Ez volt akkor Visegrádnak és a bátor katonáknak a sorsa, akik férfiasán védekeztek. Méltányosnak tartottuk, hogy ezt a történetíró szavaival ismertessük. (Istvánffy XVI. könyve elején 272. s köv. oldalain.)

24. § A vár visszafoglalása a keresztények által

ötven esztendő telt el, amíg a mieink a királyoknak és a koronának ezt az ősi székhelyét vissza tudták foglalni. Miután az ütközetben szétszórták a törököket és Mátyás főherceg küzdelmes ostrom után elfoglalta Esztergomot, már csak Visegrád maradt hátra, s ezt annál nagyobb igyekezettel kellett kiostromolni, mennél inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a hadsereggel Budát csak akkor lehet megközelíteni és katonai műveletekkel elzárni, ha Visegrád a mi hatalmunkban van. Ennek megfelelően a szárazföldi és a folyamiflotta-csapatokat gyorsan ideszállították. Az ellenség csapataink láttán a várost és a víztornyot kiürítette és a felső várba vette be magát, hogy az ott egyesített erejével bátrabban álljon helyt. Amidőn közben a mieink a Duna jobb partján állították fel a táborukat, a lovasságot pedig Maros városánál a várral szemben tanyáztatták le, Pálffy Miklós, az esztergomi parancsnok, a magyarok közül követeket küldött a bentiekhez, komolyan figyelmeztetve őket, hogy kíméljék meg magukat és hozzátartozóikat, s ha a várat feladják, sértetlenül térhetnek haza, ha azonban makacsul vonakodnak és az erőnket próbára akarják tenni, később már nem kegyelmeznek nekik. Erre a törökök a hely természetében és a saját erejükben bízva azt felelték, hogy utolsó leheletükig megőrzik a várat a fejedelmüknek. Akkor ugyanis a kere-116