Molnár Lajos - M. Hajdú Margit: Nagytarcsa története és néprajza - Pest Megyei Múzeumi Füzetek 7. (Szentendre, 1974)

M. Hajdú Margit: Nagytarcsa néprajza - A népviselet

45. kép

munkába úgy húzták fel a csizma alá. A hiányzó harisnyarész helyére a lábfejre kapcát csavartak. Érdekes látvány volt tavasszal eső után a palántázásnál öreg néniket bokáig mezítláb, azon felül harisnyában látni. Fiatal nők így soha nem mutatkoztak.

A hajviselet. A századforduló táján a lányok sok apró varkocsba fonták, illetve fonatták a hajukat úgy, hogy egész fejüket kis fonatok borították. Ezek hátul egy copfban végződtek. Ebbe széles szalagot fontak, amelynek vége leért a szoknya széléig. Olyan vastag volt a fonás a szalaggal együtt, (a szalag 10—12 cm széles volt), hogyha a bálban perdülésnél valamelyik bámészkodó kisgyermeket arcul ütötte a röppenő varkocs, bizony nem volt kedve tovább nézelődni. Ennek a fésülési módnak elkészítése hosszú időt és segítséget igényelt. Hetenként „fésülködő” asszonyhoz jártak.

Ilyen asszony volt a Rákóczi u. 67. szám alatt Sipiczki néni. Ö két méternél hosszabb, széles szalagot font a varkocsba, a végére pedig 1 méterből csokrot kötött. Hogy a haj jól álljon, a szél ne fújja el, ragacsos „pornódéval” kenték be. Mivel ebben az időben a lányok templomba menet a fejükre kendőt nem tettek, előfordult, hogy a pomádés hajuk hozzáfagyott a fejükhöz. A hetenkénti fésülködésnek könnyen belátható következményei lettek. Harcoltak is ellene az iskola akkori nevelői. Az apró fonatok ennek következtében egyre fogytak. 25 évvel ezelőtt már csak kétoldalt egy-egy fonás maradt meg a lányok fején, amely a régihez hasonlóan hátul egy fonatban végződött. Ebbe is fontak szalagot, gyakran hímzettet is, de már csak 4—5 cm széleset.

103