Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM zett szűk sikátoraikban láttuk a tipikus mohamedán életet. A tuniszi arabok mind „burnusz"-nak nevezett, hófehér lepelben jártak. Láttuk piaci életüket is, hová a vidékiek teveháton jöttek be. Megtekintettük fejedelmüknek, a „tuniszi bey"-nek, pompás palotáját, a „Bardó"-t. A palota ún. tükörtermét is megmutatták, melyben a bey dúsan aranyozott trónusa állt. Betértünk egy arab törvényszéki tárgyalásra is. Az udvarról közvetlenül nyílt a tárgyalóterem, teljesen olyan, minők az iskolai tantermek nálunk szoktak lenni. A pódiumon ültek a bírák hosszúkás asztalnál. Ezek európai ruhát viseltek, de piros sapkával (fezzel) a fejükön. Mindenki (arabok) fehér burnuszban. A mi belépésünk európai ruházatunkban, levett kalappal, föltűnést keltett. Pillanatra megállt a tárgyalás. A zsúfolt padokban, éspedig az első padban hirtelen helyet csináltak nekünk. Leültünk s a tárgyalás nyugodtan folyt tovább. Mégpedig arab nyelven, amiből mi semmit sem értettünk. Inkább csak a külsőségeket figyeltük és nemsokára föltűnés nélkül távoztunk. Kora délután hajónk továbbindult. Következő állomásunk Algír tartományban Algír városa volt, amely hegy lábánál és a hegy oldalán terül el és már akkor is élénk, nagy város volt. Az algíri arabok kinézés, ruházat és egyéb tekintetben is lényegesen különböznek a tuniszi araboktól. Az algíri világosbarna körszakállas araboknak jó becsületes, akár magyarnak is beillő arca volt. Szelíd, jámbor embereknek látszottak. És nem fehér burnuszban, hanem más szabású, színes ruhában jártak. Úgy látszik, hogy volt érzékük az európai, modern kultúra iránt is, mert mikor este megjelentünk az elegáns francia orfeumban, ahol többek között szép, fiatal, mezítlábas, lenge ruhás, francia chansonette is szerepelt, láttuk, hogy az orpheumot a jó becsületes képű, jámbor arabok zsúfolásig megtöltötték, akiknek pedig asszonyai és leányai az utcán még arcukat is elfedik mások szeme elől. Algír tartománynak még egy városában, Oránban is kikötöttünk és ezt is bejártuk. Még tovább folytatva tengeri utunkat, az Atlasz-hegység tetején májusban is havat láttunk. Aztán közeledtünk utolsóelőtti állomásunkhoz, Gibraltárhoz, a sokat emlegetett angol erődítményhez. Már messziről föltűntek a gibraltári hegység markáns körvonalai. Mint valami óriási, fekvő oroszlán, bozontos fejével a tenger felé fordulva. A hosszan elnyúló móló is mintha az oroszlán földön nyugvó farka volna. De közelebb érve már csak a gibraltári hegység nyájas arcát láttuk. A hatalmas erődítményekből sem látszott semmi, mert minden a hegy gyomrában van elrejtve. Abból kandikálnak ki az ágyúk is. De azok sem látszanak. Megtekintettük Gibraltár városát. Elegáns vendéglőben ebédeltünk. Hosszúkás asztal egyik végén helyezkedtünk el. Az asztal másik végén egy magányos úr ült. Mint később megtudtuk, anglikán pap volt. Más nem ült asztalunknál. Mi magyarok (hárman) beszélgettünk egymással. Idegen asztaltársunk egyre élénkebben figyelt ránk. Végül is érdeklődött, hogy miféle nyelven be60