Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

II. KÖRÜLTEKINTÉS A NAGYVILÁGBAN Kálmán is megházasodott. A rokonságtól megvette nagyszüleink szelei kúriáját a falu közepén, és oda vitte feleségét. De később ezt eladta a községnek és új házat építtetett magának az apai belsőség egyik oldalszárnyán. Akkor lett nagyszüleink házából állami iskola, kertjéből és udvarából pedig piactér. Közösben maradt birtokunkat haszonbérbe akartuk adni. Ez nem ment hirtelen, mert aspiráns ugyan akadt rá, de abban a korban leginkább csak zsidók haszonbéreltek, és ezek ügyesen tudtak összeműködni, hogy mások lebeszélésével az árendát lenyomják. De mi sem engedtünk, hanem az én vezetésem mellett továbbra is házilag kezeltük a gazdaságot. Ez nekem hivatali elfoglaltságom mellett nem volt könnyű. De egyébként megtehettük, mert a fölszerelés és az üzem már megvolt. Jól ki is bírtuk ezt az átmeneti állapotot, és 1904 tavaszán a birtokot illő bérért adtuk árendába, egyelőre 12 évre. Az 1902. évi kellemes időzés a Magas-Tátrában s az érdekes körültekintés a Felvidék egyéb részeiben a következő évben arra ösztönzött, hogy ugyanazt megtegyem Erdélyben is. A belügyminisztériumi hivatalomban kijáró évi hatheti szabadságidők lehetővé tették, hogy a kellemest hasznossal párosítva, ismereteimet utazásokkal gyarapíthassam. 1903 nyarán, amíg egész családi birtokunk közösben volt és Kálmán járt a munkások nyomában, a gazdasági ügyek sem gátoltak az utazásban. Tehát ebben az évben szabadságom egy részét Erdélyben tölthettem. Erdélyben ez nem az első utam volt. Már előbb két ízben Bercit látogattam meg Szamosújváron, ahol mint honvéd huszártiszt garnizonban volt. Első ízben még apánk életében az ő megbízásából utaztam Erdélybe Berci adósságainak rendezése ügyében, másodszor pedig (1903 elején) Kálmán öcsémmel Berci eljegyzésére mentünk. Természetesen mindig útba ejtettem „kincses" Kolozsvárt is, ezt a végtelenül kedves, magyar várost. Harmadik erdélyi utam alkalmával, mikor pihenés céljából Borszékfürdőbe készültem, Kolozsváron kívül Marosvásárhelyen is töltöttem egy napot. Akkor még nem volt meg az ún. székely körvasút, hanem Szászrégenbői lovas kocsin utaztam kétszeri leváltással (Ratosnyán és Palotaiiván) Borszékre. Ez éppen százkilométeres kocsikázás volt reggeltől estefeléig. De az utazás gyönyörű volt a Maros völgyében és nagyon érdekes a székely falvakon át. Ratosnyán egy marosparti vendéglő utcára néző előkertjében ebédeltem, honnét vadregényes kilátás nyílt a Maros túlsó partján emelkedő, merész alakú, akkor még kopár, sziklás hegyekre. A báró Bánffyak uradalma volt ez. A következő 1904. év tavaszán, mihelyt sikerült szelei közös birtokunkat haszonbérbe adni, s ezzel nagy gondtól szabadultam, már nagyobb külföldi útra gondoltam, mégpedig Olaszországba. A Quarnerón, a magyar—hor55