Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Február 20. táján Tamás és Mátyás pár napra visszaérkeztek Sopronba. A gépkocsikért jöttek. Elmondták, hogy viszontagságos utazás után nagy nehezen sikerült Bajorországban lakást kapniok. Tamásék Neuötting közelében (az Inn folyó mentén) Eisenfeldben, Mátyásék pedig Altötting egyik szállodájában helyezkedtek el. Úgy látszott, hogy oda mi, legalább egyelőre, alig mehetnénk. De azért igyekeztünk valami más módot találni arra, hogy mi is továbbmehessünk Németországba. Német pénzzel jól el voltunk látva, hogy ott megélhessünk. De probléma volt a határátlépés is, aztán a vasúti továbbutazás, mert Németországban a vasúti utazás is hatósági engedélyhez volt kötve. Útlevelünket már januárban megszereztem, s arra a német vízumot is. A német vasutakra való utazási engedélyt rendszerint Bécsben lehetett megszerezni, s azt Tamásék is ott kapták meg. De ez nagyon hosszadalmas és nehéz eljárás volt és mindenesetre huzamosabb Bécsben tartózkodást igényelt. Tehát nekünk lehetőleg ettől is függetleníteni kellett magunkat. Ruszinkó Béla, régi jó barátunk, aki bíró- és ügyvédviselt ember volt, valahogyan szervezett egy Magyarországról Németországba kitelepülő gyárvállalatot, s ez alapon nekik szabad mozgásuk volt német földön. Sőt egy vasúti vagon is rendelkezésükre állt kitelepülésük végett. Minket nem vihettek magukkal, mert a létszám már ki volt merítve. De mindkettőnknek szereztek egy-egy német igazolványt arról, hogy mi német hadimunkások vagyunk, éspedig én könyvelő, Margit pedig tolmács. Ez az igazolvány nekünk szabad mozgást és szabad utazási lehetőséget biztosított német földön. Március 12-én (1945) Alberttől kaptunk levelet. A levél január 27-én kelt. Akkor Wetzlaren volt, amely helység Nyugat-Németországban van, Kölntől nem messze keletre. Ott német uniformisba öltöztették s az Inf. Nachr. Ers. Ausbild.-Komp.

370 N. 529-hez osztották be. De az otthonmaradtakról már három hónap óta semmi hírünk. Azt sem tudjuk, hogy átvészelték-e Budapest szörnyű ostromát. A helyzet egyre tovább romlik. Este sokszor koromsötétségben tapogatva járunk az utcákon. Március 15-én, a szabadság ünnepnapján, gyönyörű tavaszi időben, a szépen kiépült Ferenc József téren, melynek összhangzó antik stílszerűségét csak az ügyetlenül odahelyezett modern városháza zavarja s ahol a megyeház is van, sokáig vártuk, hogy a fölhangzott kisriadót követi-e nagyriadó is. Föltűnt, hogy ezúttal nagyon kevesen érkeztünk a máskor mindig túlzsúfolt óvóhelyre, illetve egyelőre annak kapujához. Mondták, hogy e napra egy helybeli jós szörnyű nagy bombatámadást jövendölt, mire a fél város már jókor reggel egész napra kivonult a mezőre. ->'° pótkiképzoszázad 282