Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)
VI. FEJEZET Jön a tatár Romániának a kommunista ellenséghez való átpártolása, valamint ugyanakkor a bolgárok és finnek fegyverletétele nemcsak végleg megpecsételte hazánk balsorsát, de imminenssé tette a végső veszedelmet is. Hiszen NagyRománia határa a Nagy Magyar Alföldre kiér, csaknem a Tiszáig. Fölmerült ugyan a gondolat, hogy csapataink behatoljanak a román Erdélybe s az oroszok ellen védjék az aránylag könnyen védhető erdélyi szorosokat. Mondják, hogy e végből a budapesti izgalmas minisztertanácson egyes miniszterek az asztalt verték. Mások viszont, főleg a katonák, ezt sem tartották célravezetőnek, mert az oroszok előtt megnyílt az út a Balkán felé. A balkáni német hadsereg is katasztrofális helyzetbe került, és hazánk ellen dél felől, a DunaTisza közén volt várható az orosz kommunisták inváziója. A helyzet kétségbeejtő volt, és ismerve az orosz kommunisták barbár kegyetlenségét, minden politikusra nézve fölmerült a menekülés kérdése. Tamás (a vőm) és testvére, Mátyás, akik mindketten országgyűlési képviselők és igen exponált politikusok voltak, már régen elkészítették menekülésük tervét. Már egy évvel előbb vadászterületet és lakást béreltek Fertőrákoson, az ország legnyugatibb határán, és előre sok mindent oda hurcoltak. Családjukat pedig a nyár folyamán (1944) egyelőre a Balaton mellé vitték. Előkészületeiket titokban tartották, csak a veszély imminenssé váltakor közölték velem, és hívtak, hogy tartsunk velük. Mi Margittal már évek hosszú sora óta szeptemberben rendszerint többkevesebb időt Balatonfüreden szoktunk volt tölteni. Tehát mindenekelőtt most is oda készültünk. De már akkor gondoltunk arra, hogy Sopronban vagy annak környékén mi is biztosítunk magunknak lakást, hogy veszedelem esetén ne kerüljünk az ellenség kezébe. Szeptember 6-án (1944) reggel indultunk el Szeléről Tamással az ő gépkocsiján. Egyelőre circa 10-14 napig készültünk távol maradni. Legroszszabb esetben is mindenesetre vissza akartunk még térni, hogy az ellenség betörése előtt otthon egyet-mást elintézzünk. A szelei házban csupán 92 éves, öreg anyósom és Pestről menekült rokonaink, Dessewffy Jánosné és Viczián Ádámné (Dániel-nővérek) maradtak, kiknek sorsáról szintén gondoskodni kellett. A közeli visszatérés szándékával keltünk útra, de így is a ránk szakadt roppant bizonytalanságban fájó dolog volt a távozás a szeretett és kényelmes szelei otthonból. Fél kilenckor (reggel) Budapesten voltunk. Ottani lakásunkon találkoztunk Tóni fiunkkal és feleségével. Budapesten is kellett volna egyet-mást el262