Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM harc fejlődött ki, de nem közvetlen közelünkben. Ezúttal házunk falai sem rázkódtak. Az elég hosszú harc csillapultával az utcára is kimerészkedve, ezúttal is Csepel felöl láttunk tüzeket. A légáram igen penetráns égésszagot sodort felénk. Éjjel két órakor kerültünk ágyba. Április 4-én vármegyei kisgyűlés volt, amelyet még én nyitottam meg. Csodálkozva láttam, hogy Endre alispán is ott ül mellettem, szokott helyén, holott már a belügyminisztériumban teljesít szolgálatot államtitkári hatáskörrel. A kisgyűlésen elnöki egyéb közléseim után bejelentettem azt is, hogy főispáni állásomról lemondtam, és bár annak elfogadása kérdésében az új kormány részéről még nem történt döntés, de részemről lemondásomat véglegesnek tekintem, egyebek között azért is, mert a kormányzatomra bízott vármegyében olyan intézkedések történtek, amelyeket én sem helyeselni, sem azokkal magamat azonosítani hajlandó nem vagyok. Ezeket a vármegyében történt intézkedéseket a kisgyűlésen nem részleteztem, de értettem azokon Endre alispán tetteit, aki szolgálatra a belügyminisztériumba berendeltetvén, a belügyminiszter nevében vármegyénk tisztviselőit össze-vissza dobálta, a gyengébbeket soron kívül előléptette, az érdemesebbeket pedig állásuktól ok nélkül fölfüggesztette. Molnár Dénest is, a főispáni hivatal közellátási előadóját és legújabban egyszersmind a Vármegyei Közjóléti Szövetkezetnek is ügyvezető alelnökét, akarata ellenére más megyébe helyezte át. Pedig alig valamivel előbb maga is úgy nyilatkozott, hogy a válságba jutott szövetkezetet csak Molnár Dénes mentheti meg. Ezért helyeztük oda, az alispán kérve-kérésére. Persze akkor nagyon meg volt ijedve a szövetkezetben megállapított botrányos mulasztások és hiányok miatt, mert azokért ő is felelős volt. De utóbb a német megszállás idején nem félt már a felelősségre vonástól, a szövetkezet sorsa pedig sohasem volt szívéhez nőve. Igaz, hogy Molnár Dénest az áthelyezésével egyszersmind egy fizetési osztállyal elő is léptette. De mikor Molnár élve törvényadta jogával, az áthelyezést nem fogadta el és nyugdíjazását kérte, akkor úgy játszotta ki Molnár törvényadta jogát, hogy ugyanoda korábbi alacsonyabb rangjával a honvédelmi kivételes törvény alapján hadi munkásként vármegyei tisztviselőnek kirendelte, amire addig nem volt még példa, de szükség sem. Saját klikkjét tömegestől bevonultatta a belügyminisztériumba és ott vezető helyekre állította, vagy pedig más magasabb pozícióba helyezte. A belügyminisztérium régi érdemes és tapasztalt tisztviselőit pedig, főleg azokat, akik kötelességszerűen ellenőrizték az ő önkényeskedéseit, össze-vissza dobálta, vagy kitette állásaikból. Ily módon hazánk legválságosabb pillanatában, mikor a konszolidáló helyzet fokozott mértékben szükséges lett volna, az ország legfőbb közigazgatási és rendőrhatóságát akcióképtelenné tette. 250