Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

V. KORMÁNYZATI RENDSZEREM A VÁRMEGYE ÉLÉN A második világháborúban a hadi szerencse már 1943. januárjában balra fordult, mikor a kommunista oroszok áttörték a németek és szövetségeseik Don menti frontját. Attól kezdve a magyarság a legnagyobb aggodalomban élt. Néha-néha fölcsillant ugyan némi halvány remény, de ezek a szórványos reménysugarak nagyon rövid életűek voltak, és egyre inkább érezte a nemzet, hogy történelmünk legszörnyűbb katasztrófájának küszöbén állunk. Nálunk ezt a nemzeti aggodalmat fokozta Tóni fiunk sorsáért való aggodalmunk. Tóni mint tartalékos orvos-zászlós szintén a doni tűzvonalban volt, a magyar front legészakibb pontján, Voronyezs láttávolában, de a folyón innen. Ok (a szombathelyi hadosztály) fedezték a németek visszavonulását Voronyezstől, és csak a német visszavonulás befejeztével indulhattak ők is hátrafelé. De akkorra már az oroszok körülzárták őket. Szörnyű veszteségekkel vergődtek át két helyen is az orosz fronton.

330 A család otthon csak azt tudta, hogy csapatuk körül van zárva. Semmi egyéb biztos hír nem jött felőlük. Két hónapig élt a család teljes bizonytalanságban, míg végre megjött a biztos hír, hogy fiunk nagy szenvedések után és súlyos tífusz-betegen a debreceni klinikára került. A klinikán hoszszú ápolás után szerencsésen fölgyógyult. A nemzeti aggodalom is pillanatnyira csökkent. A németek új erőre kaptak. A hirtelen összeomlás elodázódott, de a fokozatos elbukás egyre inkább elkerülhetetlennek látszott. „A közhangulat nyomott, - naplómba írtam 1943. október 15-én, tehát már jóval Mussolini bukása és az olasz király kapitulálása után - a kedélyeket nyugtalanítja a hadi helyzet. A napokban ül össze Moszkvában ellenségeink külügyminiszteri értekezlete. Úgy látszik, hogy már csak nagyobb dicsőségük kölcsönös bizonyítása érdekében is az orosz kommunisták keleten, angolszász szövetségeseik pedig Dél-Olaszországban óriási mértékben fokozzák nyomásukat a németekre. A németek hol erősen tartják magukat, hol meg rendezett visszavonulásban vannak, de már sohasem offenzíváznak. Budapest népe fél a légi bombázástól is, ami más országokban, főleg a németeknél, eddig is borzalmas méretű volt, de amit mi eddig még elkerültünk. Mi magyarok aktíve alig veszünk részt a háborúban. Kevés katonánk van mozgósítva, és csakis a kommunisták ellen, akik részéről a nemzeti halál fenyeget minket. A nemzet nagy lelkierejére van szükség a kritikus időkben." Másnap (október 16-án) ünnepi parádé volt Visegrádon. Hitler egy jachtot ajándékozott Horthy kormányzónak, aminek ünnepélyes átadásánál énnekem is, mint Pestmegye főispánjának, jelen kellett lennem. Reggel 9 órakor gépkocsival érkeztem Visegrádra. Az alispán meg a főszolgabíró már ott voltak a helyszínen, a Duna partján, s a katonai rendezők a rendőr- és csendőrparancsnokok, a miniszterelnökség részéről pedig 330 Erről lásd dr. VICZIÁN Antal: Meghalta^ a Donnál, szerzői kiadás, Szombathely, 1989. 237