Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

I. IFJÚSÁGOM E tanév végén Géza „jó" eredménnyel letette az érettségi vizsgát és azután Zoltit meg engem sem vittek többé olyan távoli iskolába. Idők múltával, 29 évvel később, (1916-ban) egyszer a Tátrába utaztomban útba ejtettem Besztercebányát, hogy ismét lássam gyermekkorom három gondtalan esztendejének színhelyét. A város akkor még Magyarországhoz tartozott. Sokat fejlődött, épült 29 év alatt. Régi barátságos képe is megmaradt. Csak az emberek cserélődtek ki. Egyetlen diákkori ismerőssel sem találkoztam. Mindenki idegen volt már. Fölkerestem Träger úr házát is. Betekintettem hajdani szobánk nyitott ablakán. Csupa más bútorokkal, másként volt berendezve. A régi, gömbölyű kályhát is kicserélték mással. Mások laktak már a házban. Kihalt a ház régi népe. Träger úrék meghaltak. Apám, aki odavitt minket és három testvérem, akikkel ott együtt laktunk, szintén nem éltek már. Magam maradtam. Azóta további 36 év múlt el s ez alatt az idő alatt magát a várost is elvesztettük, ezt a kedves, magyar várost. Az is idegen uralom alá került. A hoszszú élet legnyugtalanítóbb átka, az ilyen elmúlás, fölosztás fájó átérzése. 1887 őszén apánk már csak a közeli szolnoki gimnáziumba Íratott be minket (Zoltit és engem). Géza pedig fölkerült Pestre jogásznak. Kapóra jött, hogy a szolnoki, hatosztályú franciskánus gimnáziumot az állam vette át és fölfejlesztette főgimnáziummá. A VII. osztály mindjárt meg is nyílt és egy év múlva a nyolcadik is. Tanintézetünk az első évben egyelőre továbbra is a régi, szűk épületében maradt elhelyezve a franciskánus templom előtti téren. De már 1887 őszén kezdték építeni a főgimnázium új palotáját, ami 1888 őszén nyílt meg. Ma már e nevezetes aktus ötvenéves jubileumára is mint régi emlékre tekintek vissza, amelyen mint öregdiák én is meghívott vendégként voltam jelen. De régi tanáraim már nem voltak sehol. Szolnok, amikor mi odakerültünk, nagy, de sáros parasztváros volt, 30 ezer lakossal. A nagy sárban a város főutcáján is elakadtak a kocsik. Járda csak a legbelsőbb utcákon volt. Kijebb legfeljebb keskeny deszkapadló pótolta a járdát, amin a szembejövőknek kitérni is bajos dolog volt. Közvilágításnak, vízvezetéknek híre sem létezett. Az ivóvizet is a Tiszából hordták. Vállra vetett rúd mindkét végén, elől-hátul, egy-egy vizes edény lógott. Úgy jártak az asszonyok csapatostul a Tiszára vízért. „Szőke vizét a Tiszának" aztán otthon beleöntötték az ún. „csepegő"-be, ami jókora bádoghengerben elhelyezett homok és szén-salak-szűrő volt, melyen át nagyon lassan csepegett le a víz a szűrő aljába, honnét kis fémcsapon volt 21