Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

V KORMÁNYZATI RENDSZEREM A VÁRMEGYE ÉLÉN dy Károly polgármesterrel,

269 valamint a Keresztény Nemzeti Liga voltak igen népes küldöttségekkel képviselve. Megjelent Deák Leó, az újonnan visszacsatolt Bács-Bodrog főispánja

270 is. A közgyűlés után tíz küldöttséget fogadtam és mindegyiknek külön válaszoltam. A megyei urak szavaiból, fölszólalásaiból és a küldöttségek megnyilatkozásaiból rokonszenvet s afeletti megnyugvást éreztem ki, hogy személyemmel megyénk dolgaiban otthonos, pestmegyei ember került a főispáni székbe. Igen meleg és bensőséges ünnepség volt. Előre átgondoltam, hogy mit kell tennem és a módszert is, amelyet követni fogok. Hajdanában, az osztrák—magyar közösügyes korszakban a főispán legfőbb hivatását abban látták, hogy bármi áron minél több kormánypárti képviselőt választasson, és lehetőleg akadályozza meg, hogy a „kormányzatára bízott vármegye" bizalmatlanságot szavazzon a kormánynak, vagy elítélje annak politikáját. Ezért jaj volt annak a tisztviselőnek, aki ellenzékire mert szavazni. Pedig akkor az ellenzékiség még nem nemzet- vagy társadalomellenes szélsőség volt, hanem legfeljebb 48-as Kossuth-párthoz, avagy Apponyiék „habarék-pártjához" tartozást jelentette. Ezen a rendszeren már régen túlvoltunk. De a vármegyékben kifejlődött az a szokás, hogy a főispán és alispán együtt vagy külön, minden fontosabb ügyben, főleg a tisztviselő- és egyéb választásoknál, igyekeztek a közgyűlést lehetőleg befejezett tény elé állítani, ami a törvényhatósági bizottsági tagoknak részint közömbössége, részint élhetetlensége miatt rendszerint sikerült is. A régi Tisza-korszakban az erőszak még kiváltotta a vármegyei ellenzékből az ellenállás szellemét. A vármegyék mint önkormányzati közületek akkor még élénk életet éltek s a Bécsből irányított, megalkuvó kormánnyal szemben, legutóbb 1905/06-ban, elmentek a nemzeti ellenállásig is. A világháborúk korában azonban ez a régi veszély és egyszersmind serkentő erő nem létezett már. Ennek tulajdonítható, hogy ebben a korban a vármegyék közönségét közömbösség szállta meg a komoly önkormányzattal szemben. A megyebizottsági tagság, pláne az örökös tagság, nagyon kapós dekórum maradt ugyan, de maga az önkormányzati szellem kihalóban volt. Fokozta ezt a közömbösséget az is, hogy sok főispán túlságosan türelmetlen volt a legtárgyilagosabb fölszólalásokkal szemben is, és időkímélés céljából szeretett volna minden üléssel hirtelen végezni, ami aztán éppen a konstruktívabb megyebizottsági tagokat még visszahúzódóbbakká tette. 269 Szendy Károly (1885-1953) várospolitikus, 1934 és 1944 között Budapest polgármestere 270 Deák Leó (1888-1945/46) ügyvéd, délvidéki magyar politikus, főispán, a háború után Jugoszláviában kivégezték. 191