Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

V KORMÁNYZATI RENDSZEREM A VÁRMEGYE ÉLÉN helyhez kötött állást vállaljak. Mi lenne akkor a gazdaságommal, amit már jól berendeztem. Szerettem a gazdaságomat, ami a szabad természet élvezését is jelentette. De felsőházi tagságomat sem akartam föláldozni, ami állami kinevezés elfogadásával veszendőbe ment volna. Hónapok múltak el. Már őszre járt az idő. 1941. október 22-én, alig pár nappal azután, hogy Margittal Erdélyből hazaérkeztünk szelei otthonunkba, délelőtt éppen a tanyára készültem. A kocsi már a ház előtt állt. De még íróasztalomnál ültem, végezve gazdaságom irodai teendőit, mikor megszólalt íróasztalomon a telefon. Budapestről a belügyminiszter érdeklődött titkára útján, hogy melyik nap kereshetném föl valami megbeszélés végett. A holnaputáni (pénteki) napban állapodtunk meg. E megállapodáshoz képest október 24-én délelőtt a kolozsvári gyorsított személyvonattal Budapestre utaztam. Egy óra után jelentem meg Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternél. Nagyon szívesen fogadott és mindjárt a dologra térve közölte, hogy Barcsay Ákos pestmegyei főispán állása tarthatatlanná vált, és ő bennem látja az egyetlen alkalmas embert erre az állásra. Még azt is hozzátette, hogy ha nem vállalnám, akkor ő egészen tanácstalanul állna, pedig már a miniszterelnök is sürgeti a személycserét. Azt válaszoltam, hogy bár az ajánlat nagyon megtisztelő, de én már húsz éve visszavonultam a hivatali élettől. Azóta gazdálkodom. Sok lekötöttségem van a köz- és társadalmi életben is. Tehát rám nézve nagy zökkenővel járna Budapesten állandó, időhöz kötött elfoglaltságot vállalnom. Életkoromra, egészségi állapotomra hivatkoztam, szóval minden gátló okot fölemlítettem. A miniszter nagyon hosszasan kapacitált. Említett egy nevet, akit a kormánypárti képviselők szeretnének a főispáni székben látni, de az a miniszternek nem kell. E lehetetlen név hallatára, mint pestmegyei ember, magam is megijedtem. Felsőházi tagságom már kevésbbé forogna veszélyben, mert véletlenül elfogytak a fővárosi póttagok, tehát nyomban újból megválasztható lennék. Végül is abban állapodtunk meg, hogy majd gondolkozom rajta és öt nap múlva találkozunk az Országházban, a Széchenyi-emléktábla leleplezési ünnepélyén, s akkor megadom a választ. Az öt nap alatt sokat gondolkoztam a dologról. Minden oldaláról meghánytam-vetettem a kérdést. Privát szempontjaim nagyon ellene szóltak az állás elvállalásának, de mint a vármegyei közéletben élénk részt vevő embert, aki egyik-másik főispán önkormányzat-ellenes magatartását sokszor kifogásoltam, nagyon csábított annak megmutatási lehetősége, hogy miként kellene a főispánoknak az önkormányzatot helyesen kezelni. Negyedik napon vármegyei kisgyűlésen voltam. Ott még mit sem sejtettek az én főispáni jelöltségemről. Az ülésen Barcsay főispán elnökölt. Barcsayval mindig szívélyes, jó viszonyban voltunk. Barcsay a belügyminisztériumban mint Erdélyből menekült főszolgabíró valamikor alárendel187