Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIAN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Wolff Károly erősen ragaszkodott a tőlem képviselt állásponthoz. Ezen a nézeten volt Ernszt is, de ő sohasem akarta Bethlennel szemben feszíteni a húrt. Az értekezlet hosszan tartott és nagyon élénk volt. Legtöbbet Bethlen beszélt és Ernszt. Egyszerre ketten-hárman is beszéltek. Én alig jutottam szóhoz, mert mindig félbeszakítottak. Végül is saját karosszékemet, amelyben ültem, odahúztam, Bethlen elé, hogy Bethlen ne beszélhessen mással és így mondtam neki: „Nagyon sajnálom, hogy ilyen ellentétbe kerültem Bethlennel, de már a párt is így határozott, tehát nem követtem el ildomtalanságot a párttal szemben, mikor fővárosi választóim előtt lekötöttem magamat a 22 kerület helyett a régi választókerületi rendszer mellett, amin most már nem tudok változtatni." Bethlen erre kijelentette, hogy nem akarja pártkérdéssé tenni a dolgot. De, tette hozzá keserűen: „engedjétek meg, hogy én is védjem a saját álláspontomat", mire udvariasan feleltem, hogy ez természetes. Ezzel véget is ért az értekezlet. WolfFKároly és én két oldalról közbefogtuk Ernszt Sándort és úgy mentünk gyalog le a Várhegyről az Országházig. Szidtuk Ernsztet, hogy mért nem állt jobban a sarkára. Én azt is mondtam neki: „Látod, Te folyton beszéltél, én pedig csak a legvégén tudtam egyetlen mondatot elmondani és mégis mennyivel többet elértem, mint Te." Ernszt hirtelen megállt, csodálkozva nézett rám és az ő szokott vékony hangján kicsinylőleg kérdezte: „Te? Hát mit értél el?" „Mit értem el? - szóltam. - Azt, hogy nem pártkérdés. Hogy ez mit jelent, azt meglátod mindjárt a képviselőházban". Ekkor már közel jártunk az Országházhoz. Mikor fölértünk a képviselők folyosójára, a kormánypárti képviselők, akik tudták, hogy miről folyt a tárgyalás a belügyminisztériumban, csoportosan siettek elénk és kérdezték: „No, mi van?", és mikor közöltem, hogy nem pártkérdés, élénk éljenzésben törtek ki. Ernszt ekkor eszmélt rá, hogy mi történt. De a kérdés ezzel még nem volt megoldva. Jó ideig pihent az ügy. Később újból pártértekezlet elé került. Bethlen beszélt, éspedig igen fölényesen és lekicsinylően szólt a Keresztény Községi Pártról, amely csak ideálok után fut és nincs érzéke a realitások iránt. A kormánynak azonban reálisnak kell lennie, s ezért javasolta, hogy a párt fogadja el a 22 kerületes beosztást és azt tegye pártkérdéssé. Mindjárt szólásra jelentkeztem. Éreztem, hogy nehéz helyzetben vagyok, mert Bethlennek óriási tekintélye van a pártban és ezért könnyen magamra maradhatok. De végig kellett játszanom szerepemet. Drámai hangot ütöttem meg. „Tisztelt Pártértekezlet! - kezdtem beszédemet. - Azok után, amiket a miniszterelnök úr itt elmondott, úgy érzem magamat, mintha a vádlottak padján ülnék, mert én is tagja vagyok a Keresztény Községi Pártnak. De büszke vagyok és mindég büszke leszek arra, 148