Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Azonban általános meglepetésre a választásokból ismét a Keresztény Községi Párt került ki győztesként, ha nem is abszolút, de erős relatív többséggel. A polgármesteri állásra mind a három párt, illetve csoport állított jelöltet. A keresztény párt ismét Sipőczöt, a baloldal Bárczy István volt főpolgármestert és volt igazságügyminisztert, a Ripka-párt pedig magát Ripkát, a főpolgármestert jelölte. A szavazásnál egyik jelölt sem kapott abszolút többséget. Legkevesebb szavazata volt Ripkának, tehát ő maradt ki a pótválasztásból. Mivel pedig a kormány partja nem mehetett együtt a szocialistákkal, ismét Sipőcz lett a polgármester és koalícióban a Ripka-párttal továbbra is Wolffék maradtak az urak a városházán. Ez így ment az újabb cikluson át. A legközelebbi községi választások előtt a kormány ismét újból akarta szabályozni a fővárosi törvényhatósági bizottság összetételét és főként a választókerületi beosztást. Addig a közigazgatási kerületek választották a bizottsági tagokat. Ez így volt már 1872 óta. De az 1872. évi törvény értelmében a kerületek egyenként legalább 20 és legfeljebb 30 tagot választhattak, és e keretek között a főváros saját maga szabadon állapította meg, hogy melyik kerület hány tagot választ. A főváros pedig akkor, a „demokrata" párturalom idején, mikor Vázsonyi Vilmos kezében volt a hatalom, úgy rendelkezett, hogy egyik kerület sem választott több tagot 24-nél és 24-et választott a legkisebb kerület, a Belváros is. A keresztény korszak ezen már nagyon csekély változtatást tett azzal, hogy 1920-ban és 24-ben valamennyi kerület azonos számú tagot választott. Ennek a rendszernek a baloldal nem érezte hátrányát addig, míg a keresztény tömegek érthetetlen közömbösségből alig érdeklődtek a községi választások iránt. Tehát addig a baloldalnak jó volt ez a rendszer, amit saját maguk csináltak. De mihelyt a kereszténység öntudatra ébredt és már teljes erővel igyekezett községi választójogát gyakorolni, a baloldal hirtelen frontot változtatott és már 1924-ben követelte, hogy a nagy, erősen zsidóktól lakott kerületek lakosságuk számarányában több bizottsági tagot választhassanak, mint a kisebb, keresztény kerületek. Ezzel a követeléssel szemben részemről már az 1924. évi nemzetgyűlési vitában rámutattam arra, hogy az egyes közigazgatási kerületek történelmi fejlődés eredményei s önálló és egyenjogú közjogi alanyok, tehát megengedhetetlen, hogy három nagy kerület a közgyűlésen majorizálhassa az összes többi kerületeket. De egyébként sem értem — tettem hozzá — Vázsonyinak ezt a követelését, mert Vázsonyi éppen a napokban jelentette ki, hogy ami neki jó, mikor hatalmon van, az neki akkor is jó, ha nincs hatalmon. Márpedig mikor ő volt hatalmon a fővárosházán, jó volt neki az, hogy a közigazgatási kerületek csaknem egészen azonos számú bizottsági tagot válasszanak s a legkisebb kerület (a Belváros) akkor is ugyanannyit választott, mint a legnagyobb. Tehát saját szavai ellenére miért nem jó neki ez most, mikor nincs hatalmon? 146