Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM köszönte meg nekem, hogy életük legkétségbeejtőbb pillanatában biztos egzisztenciát nyertek, mert a kölcsönt az infláció idején úgyszólván a „mellényzsebből" fizethették vissza. Föltűnő, hogy a szociáldemokraták éppen ezt a szociális, nemes akciót akarták becstelenség színében föltüntetni. Ez is azt mutatta, hogy ők nem a bevallott programmjukat, hanem az azon „messze túlmenő", de be nem vallott céljukat akarták megvalósítani. Ugyanilyen elbírálás alá vonható és egyébként értelmetlen hajsza volt részükről az is, mikor közbekiáltásaikban számos ízben „forradalmi államtitkár" vagy „kommunista államtitkár" titulussal illették személyemet. Ez célzás akart lenni arra, hogy az ún. népköztársasági kormány hivatalban létének legutolsó napján (1919. március 20-án) Nagy Vince belügyminiszter előterjesztésére többek között nekem is (miniszteri tanácsosnak) a „helyettes államtitkári címet és jelleget" adományozta. Ok (a s szociáldemokraták és „kapcsolt" barátaik) becstelenségként igyekeztek föltüntetni azt, hogy a forradalmi kormány kezéből ezt az „állást" illetve címet elfogadtam. A szociáldemokraták, mikor ezzel akartak engem diszkvalifikálni, úgy látszik, észre sem vették, hogy ezzel voltaképpen csakis saját magukat diszkvalifikálták, mert a forradalmat ők csinálták és legfőképpen ők álltak a forradalmi kormány háta mögött. Ellenben az nem igaz, hogy engem államtitkárrá neveztek ki, sőt még helyettes államtitkárrá sem, ami egy fokkal alacsonyabb állás volt az előbbinél. Egyáltalán semmiféle új állásra sem neveztek ki. Maradtam továbbra is miniszteri tanácsos, amihez csupán a helyettes államtitkári puszta „címet és jelleget" kaptam meg. Sem javadalmam, sem ügyköröm ezzel miben sem változott. Kifogásolhatná valaki, hogy miért nem utasítottam vissza a puszta címet is. Ehhez tudni kell, hogy én és társam a szóban levő cím elnyeréséről a proletárdiktatúra kitörésének pillanatában értesültünk, tehát abban a szörnyű lelkiállapotban, amit a proletárdiktatúra kitörése minden becsületes magyar emberben fölidézett, s amikor az ilyen érvekkel törődésnél az embernek legkisebb gondja is sokkal nagyobb volt. De kinél is mondtunk volna le a címről? A címet adó kormány már nem működött, az új kommunista kormány pedig egyébként is megszüntetett minden tisztviselői címet és rangot. Arról ne is szóljunk, hogy talán balgaság is lett volna az ilyen tüntetés-számba menő lemondással magunkra vonni a kommunista diktatúra figyelmét akkor, amikor nem lehetett tudni, hogy nem kell-e esetleg az országból is menekülni. De az adott esetben a szóban levő címről a kommunistáknál való lemondás voltaképpen a kommunista uralom törvényességének az elismerése lett volna. Az adott esetben nem is az a lényeges, hogy a címet visszautasítottam-e vagy nem, hanem az, hogy mivel szolgáltam rá. 126