Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia III. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 6., Szentendre, 2001)

Néprajz - Újvári Mária: Váci fejviseletek a 18. századból

Az általunk feltárt felnőtt női fejviseletek között 12 db fekete és 1 db fehér hosszúkendőt találtunk. A fekete hosszúkendők selyemből készültek, külön díszítésük nem volt, csupán egy esetben találtunk aranycsipkével szegett végű kendőt. Hosszúságuk változó volt, de általában a viselőjük lábszár-közepéig értek, szélességük pedig 70 és 80 cm közötti volt. A fehér kendő is selyemből készült, beleszőtt mintázattal, viselője 1750 és 1780 között eltemetett név szerint ismeretlen személy volt. A hosszúkendő mindennapi viselete lehetett a 18. században az idősebb asszonyoknak. Feltételezésünket bizonyítja az a megfigyelésünk, melyet tisztításuk során tettünk: néhány kendőn stoppolás, javítás nyomai is látszanak, ezek a sérülések csak a viselés következtében keletkezhettek. , Az életkorra vonatkozó biztos adatok birtokában megállapíthatjuk, hogy Vácott 176l és 1801 között szinte kivétel nélkül a középkorúnál idősebb nők viseltek hosszúkendőt. Életkorát tekintve a legfiatalabb 50 éves (övé volt a csipkeszegélyes kendő), a legidősebb pedig 95 éves volt. Talán ez a magas életkor a magyarázata annak is, hogy a hosszúkendőt viselő asszonyok egyike — mint azt a feltáráskor az antropológus is megállapította — gyermekszülésbe halt bele. A leletanyag elemzése során a főkötőt és vele együtt kendőt is viselő felnőtt nők esetében további három eltérés is mutatkozott: a kiegészítő bomlokelő, ill. homlokpánt megléte, a fokotok alapszíne, ill. anyaguk vonatkozásában. Az 1779-ben, 79 évesen eltemetett Milley Terézia fehér homlokelőt viselt a főkötője felett és a fekete hosszúkendő alatt. A homlokelő fehér vászonlap, mely a főkötőre tűzve takarja a homlokot, a fejtetőtől a szem vonaláig ér. (Kerékgyártó Adrienn idézett tanulmányában említ ugyan homlokkötőt, de az valószínűleg nem lehet azonos ezzel a homlokelővel.

3 A homlokkötőnek az volt a funkciója, hogy rögzítse a főkötőt, körbefutott a fej körül. Később átalakult és díszítő szerepet kapott, már csak halántéktól - halántékig ért, de rendkívül díszessé is vált: hímzésekkel és csipkeszegéllyel díszítették, később már papírral merevítették is.) Az általunk megfigyelt fehér vászon homlokelő viszont leginkább a rendi apácák fejviseletére emlékeztet. Egy 176l-es koporsóban, illetve egy 1750 és 1780 között betemetett asszony esetében pedig fekete bársony homlokpántot figyelhettünk meg a főkötő és a hosszúkendő között. A homlokpánt szintén a főkötőre volt erősítve gombostűkkel, ill. szalagokkal. Eltakarta a homlokot teljes szélességében, a homlokelővel ellentétben viszont nem csupán a szemöldök vonaláig, hanem a szemet körbefogva az orrnyeregig ívelt (erre borult aztán a fekete hosszúkendő). A hivatkozott francia utazónak igaza volt: az asszonyoknak valóban az orruk is alig látszott ki ebből a viseletből! A felnőtt korú nők közül ketten viseltek csupán sötét színű főkötőt. E két eset érdekessége az, hogy az egyikük az egyik legkorábban, 1750-ben betemetett, másikuk pedig a legkésőbbi, hiszen őt már a kripta lezárása után, feltehetően 1841-ben illegálisan temették ide. A felnőttek körében három selyem és három csipke főkötő volt megfigyelhető. A csipke fokotok közül az egyiket egy 24 éves, a másikat pedig egy 63 éves asszony viselte. Életkorukat tekintve igen távol álltak egymástól, viszont egy év eltéréssel (1768 és 1769) hunytak el. Nem állíthatjuk, de elképzelhető, hogy ezekben az években divat volt a csipke viselése a hölgyek körében. A gyermekeket és a csecsemőket szinte kivétel nélkül világos selyem- vagy selyemtüll főkötőben temették el. E főkötőket is díszítették csipkével, különböző színű szalagokkal, fodrokkal, de ezen túl flitterekkel, valamint esetenként papír- és művirágokkal is. A gyermekfőkötők többsége két részből szabott: az arcot körülfogó, téglalap alakú, a fülnél lekerekített részhez csatlakozik a hátsó ráncolt rész. A varrások mentén, vagy akár az egész felületen tüll- és/vagy szalagfodrok díszítik. A másik, ritkábban előforduló gyermek főkötőtípus a cikkekből szabott változat. Ezeket 143