Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Történész szekció - Schleininger Tamás: Két lengyel polgári menekülttábor a Dunakanyarban a II. világháború idején

rat, konkrét példával szolgál arra a tényre, hogy a katonakötelesek elszöktek a táborokból, hogy harcoló bajtársaikhoz csatlakozzanak. („A menekültek közül több tízezer személy 1939 ősze és 1941 nyara között elhagyta - elhagyhatta - Magyarországot. Ezek a katonák és önkéntesek Franciaországban, Angliában, majd Afrikában és a különböző európai csatatereken harcolva kivették részüket a fasizmus megdöntéséből.")

14 A leirat két, Bp. II. Passaréti út 122. sz. alatti táborba tartozó karpaszományos lengyel internált szökéséről értesít és azt az utasítást tartalmazza, hogy megtalálásuk esetén kísérővel szállítassák vissza őket a táborba.

15 A lengyel menekülttábor megszűntéről egy lakonikus jelentésből szerezhetünk tudomást, amelyben Pócsmegyer - Leányfalu főjegyzője a szentendrei(!) főszolgabíró rendelkezésének értelmében a lengyel polgári menekülttábor bélyegzőjét „tisztelettel beszolgáltatja." A jelentés kelte: 1941. február ll.

16 Az okiratok száraz tényeiből összeállt, csak nagyon vázlatosan bemutatott időszak mellett tudomásunk van a leányfalui lengyel polgári menekülttábor lakóinak mindennapjairól is. A mintegy 200 fős - fluktuáló létszámú -, magánházakban, panziókban elhelyezett csoport vegyesen tartalmazott férfiakat és nőket. Sok volt közöttük a fiatal, akik elsőként hagyták el a tábort és az országot, a már fent vázolt okból. A menekültek napi életének megszervezésében a községi elöljárók mellett oroszlánrészt vállalt a falu egykori plébánosa, Puszta Sándor is. A lengyelek közös konyhát hoztak létre, igaz, hogy ez nem sokáig működött, mert a segélyekből és a gazdáknál végzett munka béréből el tudták látni szükségleteiket, és sokan maguk is főztek. (Stanislav Marusarz menekült visszaemlékezései szerint: „A leányfalui menekülttáborba irányítottak. .. Napi egy pengő nyolcvanat kaptam, ebből a nagyon szerény koszt egy pengő hatvanba került. A maradék húsz fillérből öt cigarettát vettem. A tábor területén lévő magyar vendéglőben, vagy a lengyel konyhán lehetett étkezni. Örökké éhes voltam, és korgó gyomrom arra kényszerített, hogy munka után nézzek. Egy szőlőben kaptam munkát. Most már volt két pengőm, plusz a koszt.")

17 A menekültek kulturális élete gazdag volt. A falubeliekkel együtt, a kultúrház olvasótermében gyűltek össze, ahol baráti beszélgetéseken vettek részt, egyetemi tanárokkal, orvosokkal. Gyakran látogatta meg őket a budapesti lengyel lektor is. A táborlakók közül sok volt a vasutas: belőlük zenekar verbuválódott. Kórusuk 40-50 főből állt, „menet közben" sok magyar népdalt is betanultak. A templomban eleinte Puszta Sándor plébános miséit látogatták, később lengyel pap érkezett a faluba. A fiatalok tömeges elmenetelével (akkori szóhasználattal: „evakuációjával") a tábor létszáma megcsappant. Az ittmaradt idősebb korosztályból álló menekültek na-gyobb, szervezettebb táborokba kerültek. '

x így például Zalába: „A dunakanyari lengyel táborok megfogyatkozott lakói közül többen ... Zalába kerültek. A leányfalusi lengyel polgári táborból 1941. július 28-án összesen 28 személyt helyeztek át Keszthelyre."

19 A leányfalui katolikus templom előcsarnokában a menekültek állíttatta emléktábla hirdeti, hogy itt befogadták és barátokként kezelték a vészkorszak lengyel üldözöttjeit. 283