Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Restaurátor szekció - Kövicsné Mala Enikő: Tatai fajansztál restaurálása. Őskori kerámia égetés rekonstruálása

edényeket és máglyát gyújtottak rajtuk. Rövid egyezkedés után úgy döntöttünk, hogy rekonstruáljuk az égetési folyamatot. Készítettünk hurkatechnikával edényeket és 1995 nyarán a Mátrában megpróbáltuk az égetést. Kb. egy 50 cm mély és 50 cm széles gödröt ástunk. Aljára száraz fát raktunk, ezekre kupacba raktuk az agyag edényeket, majd körben és a tetejükre ismét fát helyeztünk máglyát kialakítva. Ezt követően meggyújtottuk a fát. Rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy az elmélet nem egyezik a gyakorlattal. Az első tíz percben a hirtelen felmelegedés hatására minden edény kisebb-nagyobb mértékben sérült. Tulajdonképpen szétrobbantak. A máglyás kísérlettel egyidejűleg építettünk egy kemencét, mely igen kezdetleges felépítésű volt. Kb. ujjnyi vastag vesszőket gúla alakban összefogtunk és a tetejét összeerősítettük, míg az ágak másik végét a földbe szúrtuk. (3. kép) A vesszőket keresztirányban vékonyabb gallyakkal átszőttük, erősítésképpen. Ezt a hálós felületet betapasztottuk agyaggal, alul kihagyva egy boltíves részt tüzelőnyílásnak. A kemence tetejét szintén nem tapasztottuk be, helyet hagyva a füst távozásának. Ebbe a kemencébe szintén az előző módon raktunk tüzet. A tapasztalataink is hasonlóak voltak az előzőekhez. A sikertelenség ellenére folytattuk az égetést kb. 12 órán keresztül. így legalább további adatokat szereztünk, a cserép színéről következtetve az elért hőfokra. Megállapítottuk, hogy az edényfal nem égett át teljesen, a törésfelületeken színbeli eltérések látszanak. Színük szürkés, középen - a vastag darabok - sárgás színt mutatnak. (4. kép) Maximum 600-700 fokot érhettünk el az égetés során. Tapasztalatainkból arra a következtetésre jutottunk, hogy a máglyarakásnál sokkal bonyolultabb módon végezhették az égetést, valószínűleg a hőmérséklet lassú és fokozatos emelése mellett. Ezen okulva a következőket próbáltuk ki. Készítettünk újabb edényeket, de nem bolti agyagból, hanem általunk kiásott és gyúrt alapanyagból - abból a meggondolásból, hogy az újkókori ember sem a művészetellátóban szerezte ezt be. Rendkívüli módon figyeltünk az edények falának tömörítésére, tudva, hogy a bezáródott levegő hőre kitágul és ez is egyik oka lehet az edények szétrobbanásának. A kiszárított agyagedényeket most egy kíméletesebb módszerrel kezdtük el égetni. Kb. 80 cm széles és 40 cm mély gödröt ástunk. Ennek a közepére kupacban és a szélekre körívben fát raktunk úgy, hogy egy üres kör maradjon közöttük. Ez az üres kör a kiégetendő edények helye. Mielőtt az edényeket behelyeztük volna, meggyújtottuk a fát és parázsig égettük. A parázsgyűrűk közé, az üres részre helyeztük óvatosan az edényeket és a parazsat finoman közelítettük az edények felé. Majd mikor úgy gondoltuk, hogy egyenletesen átmelegedtek, betakartuk őket a parázzsal. Ekkor szomorúan tapasztaltuk, hogy ismét szétpattognak az edények. Biztató volt azonban, hogy ez nem sokáig tartott. Ezután folyamatosan tápláltuk a tüzet kb. 12 órán keresztül. Másnap kiszedtük az edényeket a kihűlt hamuból. A következőket tapasztaltuk. Az edények 70%-a sérült, de néhányon elenyésző kis leválások voltak csak. A törésfelületeken színváltás található, ami a nem tökéletes átégés 242