Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Kiss Joakim Margit: Ábrázolás, technika és misztérium összefüggései néhány Szentendrén készült műben

nagybányai „folyamatos térlátás", a plein air dekoratív összefoglaltsaga, a színesség fóvos eredményei felől is. Ha 1930 körüli képességeikről és törekvéseikről kívánnánk tájékozódni, legbeszédesebben első budapesti bemutatkozásuk műtárgyanyagát kell csak megvallatnunk. Gerő Ödön írja a Pester Lloyd-ban (Die Szentendreer Maler im Nemzeti Szalon, Sonntag 2 März 1930) 10, hogy Heintz a mindentudók egyike, aki minden kútból merít: az impresszionizmus és a tárgyiasság, a hangulatfestés és a valőrök gazdagságát éppúgy megmutatja, mint a tónusok különbségét. Rozgonyi virtuóz sokféleségét, változatosságát emlegeti, említi nagy csendéletét, melynek egyik érdekessége egy játékbaba-szerű stilizált nőalak, s szól egy régies stílusú kardinális-portréról, valamint egy reneszánsz hangvételű kompozícióról. Mint különlegességet említi továbbá Onódi Béla sötét tónusú és misztikus Erdei hangulatát, aki nyári plein-air képekkel is szerepel: továbbá Bánovszky dúsidomú női aktját, amely természetstúdium s egyben dekoratív erényei is vannak. Gerő Ödön kiemelései pontosan elégségesek annak megállapítására, hogy a Szentendrén élő festők budapesti, reprezentatív bemutatkozásuk alkalmával

1 ' univerzális képzettségüket, jártasságukat bizonyították be: a régi múzeumi művészetben és a modern európai törekvésekben egyaránt. Úgy látja mindemellett, hogy a szentendreiek festészetének jellegzetessége a szín. Kántor Andornak ismerjük egy 1929-es kis szentendrei tájképét (Tájkép, Bükkös patak) - bizonyíték, hogy az 1929-ben meginduló szabadiskolával már jelen volt, s ettől kezdve egészen haláláig minden nyáron Szentendrén festett. Bár már 1929-ben kész művész, mégsem nyert a művésztelepen polgárjogot, csak 1937-ben - mint azt ő maga közölte 1988-as jubileumi kiállításunk alkalmából. 1930-ban Nagybányán járt egyik rajzának tanúsága szerint, 12 majd 1932-ben megfestette az itt látható Tájképet (o.v.74x99 cm, SZFM tul.), melynek alig van méltó párja a szentendrei Ferenczy Múzeumban - talán csak Paizs Goebel 1934-es tájképe (Patakpart szamaras kordéval).

13 A kép Szentendre északi határdombjait ábrázolja, meredek lejtőivel, árkaival, magasra helyezett horizonttal, keskeny égbolttal. Nem is ábrázol - sokkal inkább megjelenít: a jól ismert, a szépnek látott, a magáénak tudott, személyesen birtokba vett vidék úgy áll előttünk, mint egy választott, ékszerekkel díszített hercegnő. Az előtér sárgás lombjai mögött mélykék szakadék - sötétebb a párizsi kéknél -, balról pedig kopasz, sötétlila dombhátak kapaszkodnak az élénk zöld fennsíkhoz: s mindennek koronájaként hat a szemhatárt lezáró ultramarinkék hegyvonulat. Alig feltételeznénk, hogy ez a mesterien osztott felület még egy-egy keveretlen piros színfoltot is elbír: tetők tiszta színeit. Olyan az egész, mint egy pompás G-dúr hangzat -, nagyvonalú, erőteljes. Aligha lehetne ezt a színhatást fokozni bármivel: újabb színfoltokkal, bontásokkal - s Kántor mégis tudta. Nézzék meg: balról az egyik dombhát gerincét zölddel kontúrozza. Figyelmesebben megnézve, ez a zöld mégsem kontúr nincs is rá szükség az éles színellentétek miatt. Azon kívül érdekes az is, hogy az olaj „tetején ül", mint egy ráadás a sötétlila meredély oldalán. Szárazon festett: kevés festőszerrel, ezért olyan, mint a krétázás: mint az aktrajzon a formák kerekdedségének 179