Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Schenk Lea: Funkció- és struktúraváltozás az iparművészetben

Ugyanis a festészetben - mint arra Werner Hofmann utal - „a tízes évek elején, a plasztika irányában végzett hídverés" szemléletváltoztató problémafelvetésével kezdődik a műfajhatárok zártságának megkérdőjelezése,

1 Hofmann joggal következtet arra belőle, hogy „a táblakép eszményi síkjának felszámolásából és a harmadik dimenzióba való átlépésből mint a műalkotás új realitáslehetőségeiből meríti majd teljes variációgazdagságát az 1914 utáni öt évtized.

2 A táblakép eszményi síkjából való kilépés a kubista kollázsokkal kezdődött. A,,tárgyeldologiasítási és -költőiesítési lehetőségeket, melyeket a kubisták felfedeztek ugyan, de alig használtak (...) Marcel Duchamp, a dadaisták és a szürrealisták a lehető legalaposabban felismerik, egyben azonban a kézzelfogható harmadik dimenzióba is átültetik."

3 Valóban a kubisták kollázsai, Archipenko szoborfestményei, Tallin kép- és kontrareliefjei, Duchamp „ready made"-jei, Hans Arp festett fadomborművei, Ernst dobozreliefjei, Schwitters merzbildjei és a szürrealista objektek óta a hangsúly a kétdimenziós táblakép-síkról egyrészt a plasztikára, másrészt a háromdimenziós tárgy sajátos tételezésére tevődött át. A táblakép eszményi síkja megkérdőjeleztetett. A tér többé már nem a kétdimenziós vászonsíkon való leképezhetősége alapján volt érdekes, hanem valós objektivitásában, háromdimenziós kiterjedtségében az anyag létezési formájaként. A virtuális térképzés problematikáját a valós anyagkonstruálás kérdései váltották fel. Megindult az anyag háromdimenziós koordináltságának megfelelő - s a hagyományos szobrászati kérdésfelvetéseket meghaladó - kutatások sorozata. Míg a színes reliefeknél a kétdimenziós sík és a háromdimenziós tömegek egymásra vonatkoztatott relációinak kutatása volt a mozgatórugó, azaz a festészet és a szobrászat lehetséges kapcsolódási pontjait keresték, addig az objektek a művészeten kívüli értéktartományokat vették célba, és éppen azt az öntörvenyuséget kérdőjelezték meg, aminek kiszélesítése jegyében a festészet és szobrászat kapcsolódási pontjait kereső kutatások párhuzamosan folytak. A festészet plasztikai forradalma így már indulásakor két ellentétes tendencia csíráját hordta magában - a művészetivel szemben lehetővé tette az antiművészeti kérdésfeltevést is. A művészeten belüli értéktartományok vizsgálatánál az anyag és a térkoncipiálás megváltozott koncepciója érvényesült. Ahogy Pierre Francastel kifejti, a szobrászatban ,,az anyag úgynevezett passzív koncepciójáról az anyag aktív koncepciójára tértek át."

4 Az anyag és a tér aktív birtokbavételének kísérletei a tizes évek elejének első kérdésfelvetései óta olyan intenzíven folynak tovább, hogy az 1945 után kialakuló helyzetet is a harmadik dimenzió jegyében elemzi Werner Hofmann, hangsúlyozva, hogy a „két világháború közötti két évtizedhez viszonyítva is világosabb a festészet és plasztika közötti falak leomlása. Mintha a harmadik dimenzióba tolódott volna át az alkotás súlypontja. Lázasan kutatják a festészet és a plasztika közötti senki földjét, a háromdimenziós képződmény forma- illetve jelentéstere alaposan kibővül; ebben jelölhetnénk meg e korszak újdonságát."

5 Az 1945 után kialakuló új irányzatok többsége - a pop art és nouveau réalisme mellett a land art, a body art, a post painterlay abstraction plasztikai áramlatai, az arte povera és a minimal art szobrászati ága 162