Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Schenk Lea: Funkció- és struktúraváltozás az iparművészetben

születik meg az arra a tárgyra éppen jellemző sajátos esztétikai minőség, addig az ipari formánál egy konkrét termelési-gyártási folyamatban valósul meg a már elfogadott terv adott esztétikai minőségű koncepciója. Az ipari formaterv a kivitelező rendszer működési módját meghatározva így szinte algoritmusként funkcionál. Olyan egyértelműen kijelöli az ipari forma kialakulásának eljárásrendszerét és szabályozó mechanizmusát, hogy a formatervezett termék szinte „automatikusan" valósul meg. Az ipari formaterv, mely a konstruáló tervezés és az esztétikai formatervezés sajátos egysége, ugyanakkor valójában csak virtuális lehetőség s csak akkor válik valóra, ha egy hatalmas termelési apparátus erőforrásait meghatározhatja és a termelést „irányítja". Az ipari formaterv leglényegesebb sajátossága így az, hogy a realizáló termelési folyamat egésze fölött „lebegő bonyolult célképzetként", a végeredmény felől határozza meg a maga tárgyát, dinamikus, de teljesen zárt rendszerben valósítva meg azt. A „nyílt rendszertényező" ugyanis a kivitelező fázis elé kerül a formatervező tevékenység folyamatába. így tehát míg az iparművészeti alkotói folyamat mindvégig nyitott marad s magában az iparművészeti tárgyban alakul zárt rendszerré", tárggyá „kristályosodva", addig az ipari formaterv megváltoztathatatlan „éppígyléte" és megvalósulása közé egy zárt, dinamikus rendszernek kell közbeiktatódnia, melynek vezérlése a „virtuális végeredmény" felől „lezártan" történik. Az iparművészet így - ha nem akarja feladni „nyitott alkotói elveit" - a design termékrejellemző alkotói metodikával szemben konfrontálódni kényszerül. Erre kényszeríti a piaci realitás problémaköre is. Az iparművészetnek szembe kell néznie a „piacelhódító design-problematikával" is. Hiszen a funkcionális tárgyak design-dömpingje miatt az iparművészeté jóformán csak a dísztárgyak alkotói köre marad. A használati funkció helyett így a reprezentációs funkció kielégítése kerül egyre jobban előtérbe egy szűkebb vásárlói réteg anyagi bázisának megfelelő mértékben. Az iparművészet és a design konfrontálódása következtében a design világával szemben önvédelmi elzárkózásra kényszerült iparművészet a használati tárgyak piacáról lényegében kiszorulva elsősorban a dísztárgyak reprezentációs világát tartja meg magának. Ezzel párhuzamosan pedig egyrészt az iparművészettel még szorosabbá válik az a kapcsolata, amire eddig is a kölcsönös egymásra hatás volt a jellemző. Másrészt pedig megnyitja határait a képzőművészet irányába is és egyre több hatást kezd asszimilálni. Az iparművészeinek két irányból koordinált kényszerpályáját így a „designná lenni nem akarás" és a „képzőművészetté válni tudás" motiválja. Az iparművészet ebben a folyamatban ügy tud képzőművészetté válni, hogy ezzel párhuzamosan részben megőrzi az iparművészeti tárgyak és a dísztárgyak alkotói programját is, többsíkú alkotói metódust megvalósítva. Ha a vizuális művészeti ágazatok képzőművészetre, iparművészetre és építészetre specializálódott, történetileg kialakult struktúráját tekintjük viszonyítási alapnak, akkor ebben a rendszerben a képzőművészeti és iparművészeti struktúrahalmaz elszigetelt viszonya úgy módosul, hogy műfaji határaik szimbiotikusán nyitottá válnak egymás 160