G. Móró Csilla szerk.: Blaskovich emlékkönyv(Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, 1993)

Kótai József: Köznemesi kúria a 19. század második feléből

KÓTAI JÓZSEF Köznemesi kúria a 19. század második feléből Évekkel ezelőtt szinte véletlenül léptem át a Blaskovich-kúria küszöbét, ahonnan pár óra elmúltával életre szóló élménnyel gazdagabban térhettem vissza a valóságba. Mi volt ennek az építészetileg nem túl érdekes háznak a varázsa, mely ennyire hatott látogatójára? Végiggondolva úgy foglalnám össze benyomásaimat, hogy Tápiószelén teljes és valóságos képét kaptam egy életformának, amely végérvényesen múlttá vált, sajnos nemcsak formáiban, hanem alakjaiban is. Hadd hívjak segítségül valakit, aki ezt az életformát, világot élte, ismerte és szerette is, hogy jellemezze. Krúdy Gyula írta „Napraforgó" című regényében: „Bujdosón állt az élet, mint egy hóember az udvar sarkában. A bolthajtás alatt meleg volt a földszintes kúria. A vasalt ablakok halkan, nyugodtan néztek a tájra. Az óra zengve vert, mint egy éneklő rokon, akinek a hangja itt maradt. A cselédek hosszú életűek és gyermekkoruk óta szolgálnak. Minden virágnak, fának, útnak, lónak, kutyának tudják itt a nevét, mert ők is a bujdosi családhoz tartoznak. A varjak régi ösmerósök... A kísértetek nyugodtan visszalátogatnak a temetőből. Helyén találja mindegyik a pipáját... Ez az Álmos egy falusi tudós volt. Csendesen szokott beszélni, hangosan már nem hallották őt nevetni... Nyugodtan nézett, mint az alkony a tájra. Örült a téli csendnek... Sem különc, sem bolond nem volt. Természettudós volt, de még soha nem jelent meg nyomtatásban a neve. Egy láncszem volt ama régi magyar urak generációjából, akik a maguk mulattatására megtanultak könyvből franciául vagy angolul a hosszú teleken. Hetvenesztendős korukban csillagászattal foglalkoztak. Horatiust és Berzsenyit fejből tudták. De már a megyei gyűléseken sem szólaltak meg, mert unták a kortesek politikáját... A disznóbőrbe kötött klasszikusok elsárgulva viselték manupropriájukat. A könyvben bizonyosan meg lehetett találni azt az oldalt, amelyet halálos ágyukon olvastak..." A Krúdy Gyula idézte világ nagyjából a Blaskovich fivérek gyermekkorával esik egybe, és tudjuk, János egyáltalán nem idegenkedett a nyomdafestéktől, mindent összevetve ennek a kornak és életmódnak utolsó mohikánjai voltak. A régi magyar társadalom rokonszenvesebb oldalából mutattak megőrzésre érdemes hagyományokat. Mai értelemben vett műgyűjtéssel a család három utolsó nemzedékénél találkozunk, de egy véletlen adat arra enged következtetni, hogy ez a tevékenység már előbb elkezdődött. Asztalos Miklós //. Rákóczi Ferenc és kora című munkájában idézi a fejedelem magyar titkárának, Beniczky Gáspárnak naplórészletét: „1707. szept. 14. szerda Aznap Тек. és Vitézlő Brigadéros Ocskay László Úrtól Fó-Strázsamestere, Nemzetes Blaskovics János б Felségéhez érkezett, az kinek is Audentiája lévén, két aranyos Numismával б Felségétől megajándékoztatott." A múlt század közepén a megyei politikától visszavonuló Blaskovich család gyűjteménye minden bizonnyal azonos módon épült fel mint a hozzájuk hasonló többi köznemesi famíliáé. Pipagyűjtemény nélkül elképzelhetetlen a tizenkilencedik századi úriház, az is természetes, hogy minden együttes híresebb emberek pipájával, sétapálcájával, dohányzacskójával büszkélkedik. Csakúgy az előforduló fegyver is minden esetben személyhez köthető, akkor is, ha évszázaddal előbb vagy később készült feltételezett tulajdonosa koránál.