G. Móró Csilla szerk.: Blaskovich emlékkönyv(Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, 1993)
Fehér Dezső: Blaskovich Ernő, Kincsem, a csodakanca tenyésztője (A tápiószentmártoni ménes története)
152 FEHÉR: BLASKOVICH ERNŐ, KINCSEM, A CSODAKANCA TESZÉSZTÓjE Az alapító végakarata szerint a ménes örököse unokaöccse, Blaskovich Aladár lett. Fokozatosan lépett be a tenyésztés és versenyzés világába és a „megöröklött" Miczi révén rövidesen nagyszerű tulajdonosi sikereket aratott. Amikor átvette a tenyésztést, 1912-ben, a ménes 48. évjárata született meg. Nagy példaképe, Ernő nagybátyja volt, akinek eredményeit ugyan elérni soha nem sikerült, de néhány olyan nagyobb versenyt (Metropol Preis, Baltazzi Memorial, Károlyi Emlékverseny) sikerült megnyernie lovaival, amelyek elődje sorozatából még hiányoztak. Lovai nyertek Nemzeti-Hazafi Díjat, Magyar Kancadíjat stb. Nagy érdeme, hogy az I. világháború végén feldúlt és részben kirabolt ménest újból régi szépségére és létszámára emelte, s így adta át 1938-ban ifjabb Blaskovich Ernőnek. Eredmények a II. világháború végéig Ifjabb Blaskovich Ernő, aki már nevében is tisztelte a ménesalapító nagy elődöt, a 74. évjárattal lépett - örökösként - a ménes életébe. Munkáját és eredményeit a rövidesen megindult П. világháború szerencsétlenül befolyásolta. Jóllehet a ménesben a szokásos 7-10 kanca volt, a tápiószentmártoni színek Sóhaj, Mókus, Virgács, Vasgyúró, Mikulás, Vénbetyár, Mámor, Siess, Kökény révén értek el győzelmeket, kiugró eredmények azonban nem születtek. A történet a 80. évjárattal végetér... A Reáltanoda utcai palotában lakott ifjú Blaskovich Ernő, gondosan őrizve a Csodakanca és a nagy elődök emlékeit, tiszteletdíjait. Ugyancsak agglegény maradt, s így érte а П. világháború majd a ménes és a versenyistálló teljes elvesztése, elrablása, pusztulása. Az 1946 júliusában újból feltápászkodó magyar lóversenyzésben már soha többé nem jelentek meg a tápiószentmártoni ménes színei: hófehér test és ujjak - világoskék sapka... Kincsem és utódai nagyszerű trófeáiból alig maradt meg valami. Csontvázát szerencsére az Állatorvosi Egyetem Anatómiai Intézetében megtalálták, teljes összeállításában, annak ellenére, hogy a főváros ostrománál ezt az épületet is találat érte. E csontvázat a Magyar Mezőgazdasági Múzeum városligeti Vajdahunyad Várában külön Kincsem teremben helyezték el, a megtalált, megmaradt néhány tárgyi emlékkel, könyvekkel, kisplasztikákkal együtt. Ami még megmaradt, az a két idős muzeológus Blaskovich testvérnek köszönhető. A tápiószelei múzeumban található például Kincsem legbecsesebb tiszteletdíja, a Goodwood-i szoborcsoport. Szívből jövő szavakat írt a teljesen elpusztult, földi lerombolt szentmártoni nagy kúria eredeti képe alá Blaskovich János, szomorú lezárásaként a történetnek: „A Sors könyvében azonban más volt megírva... 1944-ben jött a nagy vihar, s az ország legrégibb, legértékesebb és legeredményesebb, világviszonylatban is megbecsült magánménese 80-ik évjáratában, pár hónap alatt 100 %-ban elpusztult..." Irodalom Hoeller B. Móricz: Kincseinek (1942) Berza László: Budapest Lexikon (1973) lavík Károly: Századok legendáiból (1910) gróf Erdődy Rudolf: Magyarországi lófuttatások Magyar Lovar Egylet Gyepkönyve 1814-1942. (1943) (különböző évfolyamok) Dr. Fehér Dezső-Török Imre: A verhetetlen 0szi Komél: A magyar lóversenyzés 100 éve (1927) Kincsem (1974) Török Imre: Híres lovak, híres lovasok, Dr. Fehér Dezső-Török Imre: A magyar lóversenyzés híres versenyek (1958) története 1827-1977 Török Imre: Kedves lovak - furcsa emberek (1980) Dr. Fehér Dezső: Az angol telivér Magyarországon (1990) Sportélet 1896-1917 évf. Dr. Fehér Dezső: Kincsem, a csodakanca (1990) Vadász- és Versenylap 1860-1917 évf. Dr. Halász György: Telivérek (1944) Wiener Sport 1870-1970. évf.
