G. Móró Csilla szerk.: Blaskovich emlékkönyv(Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, 1993)
Blaskovich János: Erdei hipnózis
BLASKOVICH JÁNOS: ERDEI HIPNÓZIS Л nyomta el okét akaratuk ellenére az álom, s mint esett ki kezükből a toll a közeli oroszlánordítások között. Ezek után érdekes volna tudni, hogy az állatok között vajon vannak-e olyan egyedek, amelyek szintén beleesnek az erdei hipnózisba a farkasordítás hallatára? Ezzel egycsapásra érthetővé válna az a játszi könnyedség, amivel a farkasok egy terület vadállományának nagy részét le tudják gyilkolni. Már kísérletileg is igazolták, hogy az állatok is hipnotizálhatok. Dr. Laufenauer Károly egyetemi tanár már régen rámutatott e tárgyról írott értekezésében (Természettudományi Közlöny XVI. köt. 278. o.) Holub Emil afrikai utazónak arra a megfigyelésére, hogy az oroszlánordításra a „megzavart és megijedt állatok mintegy megkövülve, a földhöz szegezve állanak meg, és a hatalmas állatkirály kényelmesen kiválaszthatja közülük zsákmányát." Előzőleg említettem, hogy Máramarosban a kint legeltetett lovak az éjjeli farkasordítások hallatára abbahagyva a legelést, előre nyújtott nyakkal és szétvetett lábakkal hallgatóztak. A farkas hasoncsúszva lopta be egyhelyben álló áldozatát. A figyelem huzamosabb megfeszítése következtében az állatok primitívebb agyvelejének egyes részleteiben is bekövetkezik a kifáradás, ennek következtében a hipnotikus alvás. Éppen úgy, mint az embernél, nála is a hipnózis rokontüneménye a megdermedés, ami a földhöz „szegezi" őket. Az emberhez hasonlóan az állatoknál is lehetnek kivételek. Valószínű, hogy egy és ugyanolyan állatot sem mindig egyformán fenyeget a hipnózis veszedelme. Kemény, csikorgós telek alkalmával, mikor a nagy hideg állandó mozgásra készteti őket, védelmet ad a farkasordítás hipnotikus hatásától. A falvak közelében ólálkodó, éhező farkasok üvöltése talán így került kapcsolatba azzal a bizonyos „farkasordító hideggel". Az ember is könnyen megszabadulhat a farkasüvöltés hipnotikus hatásától, ha mozog, vagy a gondolatait intenzíven foglalkoztatja. Midőn az első gyanús gallyroppanásra feltettem magamban, hogy nem fogok elaludni, tulajdonképpen azt határoztam el, hogy - az odaadó hallgatózás helyett - állandóan szemlélődni és gondolkodni fogok. Jó ideje ültem már mozdulatlanul. Elmélyedtem gondolataimban. Az erdő feketeségének bámulását megunva, látcsövemmel az égi látnivalókat kezdtem nézegetni: a Lantot tündöklő Vegájával, a Sast, a Hattyút, Andromédát, ahogy éppen ültő helyemben kínálkoztak. Az Androméda ködfoltja olyan jól látszott, hogy nem tudtam, vajon a levegő tisztaságát, vagy a prizmás látcsövem kiválóságát csodáljam-e? Gondolataim akaratlanul is a távolba szálltak. Magam elé képzeltem a Föld által eltakart csillagokat is. Láttam, mint forog velem a Föld. Lelki szemeim elé állítottam az egész naprendszerünket, a kavargó csillagrajokat, s lelkem lassanként megtelt a világegyetem megrázó fenségének magasztos hangulatával. Közben az égbolt keleti része lassan világosodni kezdett. Látóhatárunk a holdat mindinkább utolérte. Nemsokára a Csákói-bürgész tetejére reá esett a hold szelíd fénye. Ekkor mintha a szférák zenéje csendült volna meg, vagy valamelyik mesebeli hegyi szellem fújta volna meg csodás hangszerét. Egy túlviláginak tetsző melódia szólalt meg a néma hegyekben. A méla hangok - visszhangot keltve - völgyről-völgyre szálltak, megrezegtették, s ellágyították az én szívemet is. Bár tudtam, hogy valamelyik juhkosár mellett egy szurtos pásztorlegény fújja a havasi kürtöt. Amikor a bűbájos hangok utolsó visszhangja is beleolvadt a szellősuttogásba, a Szélhegy oldalából pokoli hangok szólaltak meg: aaauuuu.... aaauuu Tapsolni szerettem volna örömömben, amikor a várt farkasüvöltéseket meghallottam.
