Mazányi Judit (szerk.): Fény-Kép. Nagy Barbara - PMMI - Ferenczy Múzeum kiadványai 35. (Szentendre, 2012)
FÉNY-KÉP Nagy Barbarának nem választott otthona Szentendre, hanem beleszületett a szentendrei művészeti hagyományokba. Vajda Lajos és Barcsay Jenő műveinek képi eszközeit anyanyelvként sajátította el. Így nem véletlen, hogy még az egyetemi tanulmányai megkezdése előtt, 1999-ben beválasztották a Fiatal Művészek Stúdiójába, majd 2000-ben a Vajda Lajos Stúdió tagjai közé. A Képzőművészeti Egyetemen Maurer Dóra osztályába járt. Művészetében éppúgy tetten érthető a VLS abszurd képfelfogásának hagyománya, mint a vizuális struktúrák időbeli változásait elemző Maurer-féle müvek hatása. A művészeti gyökerek mellé társul egy felfokozott természetélmény: az otthonát körülvevő pilisi erdők végtelenje. E hatások továbbgondolt ötvözése által jelöli ki saját útját, amely a filozófiai és a szenzuális megközelítéseknek egyszerre nyit teret, és ezzel egy időben alkotótársnak hívja a befogadót. Nagy Barbara számos szén- és ceruzarajzán abszurdnak tűnő szituációkban jelennek meg a vízből, a föld ásványaiból és a fényből táplálkozó élőlények. A vihar tördelte és emberkéz kivágta fák csonkjait, vagy egykor méltósággal álló sudár törzsek elfekvő rönkjeit mutató, furcsa perspektívákkal, képtelen távlatokkal és tömegáthatásokkal “naivvá rontott'', fekete-fehér struktúrákból, visszaradírozott vonalakból épülő képeken megkérdőjeleződnek a látvány önként kínált evidenciái. Az egyértelmű, világos dekódolás lehetőségének széttörését vagy elhomályosítását sokszor tovább fokozzák a kép hangulatával ellentétes feliratok, utat nyitva az érzékitől a kérdések sorát felvető fogalmi megközelítés felé. A látszólagos tájképeken a bekerített részek már messze kerültek a kert egykor védelmet, otthonosságot hordozó jelentésétől. A nem tudni miért elkerített részek lehet, hogy önmagukat rekesztik ki valamiből, vagy őket zárják ki valahonnan. Egy bizonyos, az ismeretlen és kifürkészhetetlen terep szorongással teli, magányos vándorlásra hívja Caspar David Friedrich tűnődő alakjainak késői utódait. A fa nemcsak az ábrázolás tárgya Nagy Barbara művészetében, hanem anyaga maga is új kihívásokat rejt számára nemcsak fatábláin, hanem installációiban is. Korai festményeinek plasztikusan felrakott festékrétegei túl képlékenynek tűntek számára, így jutott el a szilárdabb anyag, a fa megmunkálásához. A feketére festett, metszett fatáblákon néhol látszólag lágyan hullámzó, máshol az anyag ellenállását szinte görcsösen leküzdő, párhuzamosan futó rovátkákból épülő struktúrák egymásnak feszülő, szabálytalan mezői először tájinspirációk alapján születtek, majd fokozatosan váltak nonfiguratív művekké. A Malevics metafizikus fekete négyzetét bemetszésekkel visszabontó kompozíciók elemei nem matematikai vagy geometriai törvényszerűségek megtestesítői, hanem ösztönös, lírai felhangokat hordozó formaképzés szülöttei. Az eltérő sűrűségű és mélységű rovátkák igazi fénycsapdaként működnek. A fény beesési szögének változása a mű látványát gyökeresen megváltoztatja, és ezzel az idő is tényezője lesz a mű feltárulkozásának. Az első pillantásra homogénnek tűnő, fekete táblák rovátkolt felületei szelíden kényszerítik a szemlélőt - ma már ritkán gyakorolt - meditativ érzékenységének felkeltésére, s ennek segítségével a változó fény és a múló idő együtthatásából fokozatosan előhívódik a teljes kép. Mazányi Judit
