Török Katalin - Jurcskó László: Boromisza Tibor 1880 - 1960 (Szentendre, 2012)
Török Katalin: Boromisza Tibor munkássága 1919 és 1953 között
DUNAVECSE 1919-1920 A háború utolsó hullámverései Boromiszát 1919 tavaszán Szatmárnémetiből az ország másik felére, Dunavecsére sodorták. Pályatörténetének festészeti hozamát tekintve a dunavecsei tizennégy hónapnak (1919. márciustól 1920. májusig) - a főszerepet vivő nagy korszakok mellett - csak mellékszerep jut. Az itt, illetve a szomszédos Dunapentelén és Dunaföldváron készült művei közül egy olajat, néhány akvarellt és egy akvarelltech ni kával készült karikatúrát sikerült eddig fellelni, noha egy ránk maradt későbbi, töredékes feljegyzésében azt írta a festő, hogy minden korábbi katonai és a szociáldemokrata pártban vállalt tisztségét maga mögött hagyva, Dunavecsén már csak festett.4 Az olyan megfogalmazásai, mint például: „hihetetlenül izgató a fehér festővászon előtt állni - szándékával a valamit akarásnak" vagy „minél több erotikus érzést tudok átértékelni, annál bujábbak a festői látomásaim" arról tanúskodnak, hogy ezen a válságos időszakon is a festészet iránti elkötelezettsége segítette át, mint annyiszor máskor, mozgalmas és hirtelen fordulatokban bővelkedő élete során (69., 70., 71., 72. kép). Boromisza 1920. március 8-án Dunavecsén töltötte be negyvenedik életévét. Csalódottsága, kiábrándultsága, amit a még lezáratlan közelmúlt idegtépő eseményei idéztek elő benne, születésnapi versében, az „Itt állok egyedül. /Tétlenül, tehetetlenül, terhelten titáni erőkkel (...)" drámai sorokban tükröződik vissza.5 Az 1919-ben festett, háromnegyed alakos önarcképe, amelyen a többieket vezető, erőt és határozottságot sugárzó férfiként ábrázolta önmagát a festő, s amiről Hevesy Iván, Boromisza első monográfusa azt írta 1922-ben, hogy ez az a festmény, amelyik a háború előtti és alatti művei közül a kirobbanást jelzi,6 nagy valószínűséggel nem Dunavecsén, hanem még Szatmárnémetiben készült azt megelőzően, hogy mintegy menekülve kellett elhagynia a várost. Hevesyhez hasonlóan, Iván Ede is kiemelt jelentőséget tulajdonított a festménynek alábbi soraival: „Művészetére talán a legjellemzőbb az a rendkívül érdekes önarcképe, amelynek fölfogása is egészen egyéni. Különös kompozícióban - az előretörő tömeg élén lép felénk a művész - helyezi el önmagát, mintegy jelezve azt, hogy maga is egy akar lenni a tömeggel, amely új eszmék kiküzdéséért indul új harcokba."7 4 Boromisza Dunavecsére kerülésének előzményeiről lásd bővebben: Boromisza Tibor önéletrajzi feljegyzései. Szerkesztette, a kéziratot gondozta és a bevezető tanulmányt írta Török Katalin | 2011 | 34-37. o. 5 Boromisza Tibor: Delelőn (Önarckép) | 1920. III. | BT-CsA 6 Hevesy Iván: Boromisza Tibor | 1922 | 22. o. 7 (i. e.): Boromisza Tibor kiállítása | Népszava | 1922. október 29. BOROMISZA TIBOR 77
