Török Katalin - Jurcskó László: Boromisza Tibor 1880 - 1960 (Szentendre, 2012)
Török Katalin: Boromisza Tibor munkássága 1919 és 1953 között
nem feltétlenül előnyös hatását is. Ezért az ő esetében különösen helytelen az a hozzáállás, amelyik csak bizonyos művei vagy periódusai alapján véleményezi az életmű egészét. Mindezek előrebocsátása után Boromisza pályatörténetének korszakolásához - a kutatásnak ebben a stádiumában mindenképpen - a legbiztosabb alapot élethelyszíneinek követése adja, már csak azért is, mert Boromisza mindig hangsúlyozta, hogy egész életében azt festette, ami őt körülvette, amiben éppen benne élt, akár fizikai, akár szellemi értelemben. Ha ebből a szempontból nézzük munkássága történetét, akkor az 1904 ésl918 között jegyzett művei Rómához, Párizshoz, Zentához, Nagybányához, Kőröshegyhez (Balatoni Festőkolónia) és Szatmárnémetihez kapcsolódnak, majd ezt követően 1919 és 1953 között Dunavecse, Margitsziget, Szentendre (két Nyitra vidéki kitérővel), Hortobágy, Budapest (és az innen folytatott másfél évtizedes országjárás), valamint Keszthely lettek életének és szerteágazó munkásságának helyszínei. Keszthelyről 1953-ban családjával átköltözött ugyan Szentendrére, de - eltekintve egy lírai csendélettől - itt már új művek nem születtek. Amikor a Boromisza-életmű egészének áttekintésére teszünk kísérletet, hangsúlyozni kell, hogy az egyes periódusok időtartama és a keletkezett művek száma nem mutat arányos megfelelést. A hortobágyi hároméves (a tisztán eltöltött idő szerint tizennyolc hónapos) korszakból például a jelenleg ismert olajképek száma nyolcvan körül mozog, ugyanakkor a négy és fél éves szentendrei periódusból (1922-1927) - ami Boromisza pályatörténetének egyik legerőteljesebb szakasza - a tizet is alig üti meg a jelenleg ismert és kézzelfogható olajak száma. A remek akvarellekben gazdag szentendrei anyag feltűnően vérszegény a megmaradt olajképeket illetően. A korabeli írásos dokumentumok: a festő saját feljegyzései, levelek és újságcikkek alapján a lappangó képek közül a szentendreiek előkerüléséhez fűzhetünk komolyabb és reális reményt. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy helytelen lenne Boromisza munkásságával kapcsolatban mindig csak az olajakról beszélni. A dunavecsei, margitszigeti, szentendrei és hortobágyi évek alatt, tehát a harmincas évek elejéig, Boromisza mind mennyiségben, mind kvalitásban kiemelkedőt alkotott az akvarelltechnikával elkészített, kis méretű remekeiben, amelyekkel már kortársai legnagyobb elismerését is kivívta magának. Családja emlékezete szerint a festő halálakor, 1960-ban mintegy ötszáz akvarell volt a tulajdonukban, de sajnálatos módon ezeknek jelentős része azóta már szétszóródott. Közülük számos példányt sikerült felkutatni az utóbbi időben, s kiadványunk is bő teret enged bemutatásuknak. A szentendrei (1922-1927) és hortobágyi (1928-1930) korszakot követő tizenöt év (1930-1945) festészeti termése a budai hegyekhez és a Magyar Képírók országjáró programjához kapcsolódik. A jelenleg ismert és elérhető jelentős művek száma ezt a korszakot illetően is sokkal kevesebb, mint ami a korabeli újságkritikák, kiállítási katalógusok alapján elvárható lenne. Okkal feltételezhetjük, hogy a Boromiszát és családját ért 1945. februári tűzvészben legnagyobb számmal azok a képek semmisültek meg, amelyek az azt megelőző években készültek és még a festő tulajdonában voltak. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az akvarelleket a harmincas évektől felváltó, nagyobb méretű, papíralapú gouache műveiből jelentős mennyiség maradt együtt a családi hagyatékban. Boromisza Tibor utolsó alkotói korszakának, az időben hozzánk legközelebb eső keszthelyi éveknek (1945-1953) feltárása is még további kutatásokat igényel. A Boromisza-életmű, s különösen az írásos hagyaték eddigi feldolgozottsága is meggyőzően bizonyítja, hogy a festészetében élete végéig új kihívásokat kereső és felvállaló festő szakmai és közéleti tevékenységét szilárd erkölcsi-etikai alapokra támaszkodva, nagy felelősségtudat mellett, a közérdeket szem előtt tartva fejtette ki, mindig hittel és meggyőződéssel cselekedett, amin az sem változtat, ha - a művészember túlzott emócióitól vezérelve -, esetenként ingoványos területre sodródott, vagy írásaiban túlságosan elragadtatta magát. BOROMISZA TIBOR 75
