Török Katalin - Jurcskó László: Boromisza Tibor 1880 - 1960 (Szentendre, 2012)

Jurecskó László: Boromisza Tibor festészete 1904 és 1918 között

tokból álló festésmóddal (26. kép). Csendéletei mind térbe helyezettek, és elsősorban az ábrázolt tárgyak plasztikusságára helyezi a hangsúlyt, mint festőbarátja Galimberti is ebben az évben készült csendéletén (27. kép). 1909 után már nem érdekli ez a téma. Ekkor festi meg Zentán legjobb kvalitású és legmodernebb stílusú csendéletét, amelyen az előzőek részletező, plasztikusságra törekvő festésmódjával szemben csak a tárgyakat kívánja jellemezni kevés eszközzel, és a kompozícióban mindenképpen a síkszerűségre törekszik52 (28. kép). Emiatt, valamint az ábrázolt edény miatt is egy biztos felépítésű, a klasszikus festészet jellemzőit felidéző, mégis modern képet hoz létre, amelyen már csak nagyobb festékfoltokból építi motívumait.

Boromisza másik témája a portré. Л Bálint Józsefről készültet már tárgyaltuk, de 1906-ban is fest, illetve rajzol önarcképet. A Magyar Nemzeti Galéria grafikai osztályán őrzött vegyes technikájú rajz nem kis öniróniával ábrázolja a „szegény festőt", akinek a feladat súlya alatt még délceg alakja is összenyomódik.53 1908-ban készült önarcképe festménye egészen más attitűdről tanúskodik. A művészetében biztos, önmaga helyét ismerő, jó kiállású és öltözetű festő tekint ránk a kartonról, amelynek alapszínét - Rippl-Rónaihoz hasonlóan - több helyen kihagyja a művész (29. kép). 1910- ben festett két önarcképéről mintha két másik művész tekintene ránk. Pasztelljén jellemző az erős, egytónusú felületek képzése. A portré hátterében levő udvarrészlet motívumait is hasonlóan festi meg, itt is törekedve a síkszerűségre (30. kép). Az előbbi polgár kinézetű művészt itt egy plebejus váltja fel, akit aztán követ egy valódi feltárulkozó, extravagáns festő, borostásan, vad színfoltokkal az arcán (31. kép). A portré pszichikai mélysége összevethető Van Gogh késői önarcképeivel (32. kép).

Boromisza oeuvre-jében egyedülálló mű az 1909-ben festett Rózsa Miklósáé portréja, (33. kép) két okból is. Az egyik, hogy minden bizonnyal megrendelésre festette, a másik ok pedig az, hogy korszakunkban ez az egyetlen fővárosban készült képe. A szép nő vonásait még jobban kiemeli a háttér teljesen síkban tartott semleges megfestésével, ebben az esetben az olyannyira kedvelt, zöld, sárga, piros reflexeket elhagyja az arc modellálásánál. A zsabó részletező festésénél az arc viszszafogott intenzitású színei láthatók, a tollas kalap pedig a lehetőségekhez képest síkszerű, és csak néhány színsávval modellált. A kép egyszerre hagyományos és modern, leginkább Rippl-Rónai kései pasztelljeit juttatja eszünkbe.

Boromisza másik fontos témája az akt. Párizsi vázlatkönyvéből kiderül, hogy az ekkor már évek óta tanulmányokat készítő művész az aktrajzoláshoz szükséges eszközök teljes birtokában van, anatómiai ismereteit a különböző beállítású, testfelépítésű aktok lerajzolásánál is képes kamatoztatni. Ezen eszközök birtokában alkotja meg aktos, elrajzolt festményeit. Mint a magyar vadak kiállításáról írt egyik kritikámban megjegyeztem, a fauve-festményt nem csak az élénk, keveretlen színek és a síkszerűség jellemzi, hanem a vad rajz is, elsősorban a formák eltúlzása, elrajzolása. Boromisza ennek igazán mestere. Míg a Fürdőzők című képén a szimbolikus tartalom és az ehhez illő, megfelelő formák csak kisebb torzítást engednek meg, hiszen tulajdonképpen a női szépségről is szól ez a kép, addig 1910-es két aktján már a vad festészet és rajz elemeire fordítja a hangsúlyt. Lépő aktián az erős intenzitású, keveretlen színek dominálnak, az egységen van a hangsúly, nem a testrészek pontos ábrázolásán (34. kép). Akttanulmányát a rajzon kívül csak egy színnel modellálja, így itt nagyobb hangsúlyt fektet a formák elrajzolására (35. kép). Primitív előképek jutnak eszünkbe a két rajz-festmény kapcsán. Boromisza felfogásában eltér kortársaitól, akár Perlrottra, Tihanyira vagy a Nyolcak több képviselőjére gondolunk, akiknél a hangsúly a testrészekből való építkezésen van. Festőnk Czóbelhez hasonlóan az egyneműségre, a festőiségre helyezi a hangsúlyt, a színek modelláló szerepétől eltekint, és a síkszerűséget hangsúlyozza. A már Hevesy által is említett

52 Boromisza Tibor: Csendélet, 1909

53 Boromisza Tibor: Önarckép, 1906 | ceruza, tempera, tus, toll, papír, | 23,8 X 16,9 cm | J. b. I.: 1906. Nagybánya, Önarckép, B. T.

BOROMISZA TIBOR 21